Jegyzetek

Jegyzetek
.

2008. június 14., szombat

Politológia - A zsidókérdés és az antiszemitizmus a liberális gondolkodási paradigmában és a korai liberalizmuskritikában

A zsidókérdés és az antiszemitizmus a liberális gondolkodási paradigmában és a korai liberalizmuskritikában

1. A zsidókérdés, mint emancipációs kérdés

2. 2. A zsidókérdés, mint asszimilációs kérdés: a polgári jogegyenlőség visszavonása.

1. Emancipáció: a reformkor, a szabadságharc és az 1867-es alkotmány

A zsidókról folytatott társadalmi diskurzus elemei a XIX század közepén, az emancipációs küzdelmek kapcsán kezdenek határozott politikai álláspontokká formálódni.

Az emancipátorokat nem a zsidók iránt hirtelen megnőtt megbecsülés, hanem egy általános egalitárius szenvedély hatotta át. A közép-kelet-európai elit a fokozatosan megadott, asszimilációs teljesítményekért cserébe adagolt emancipáció híve volt.[1]

A magyar reformereket - a mozgalom nemzeti és liberális jellegének megfelelően két meggyőződés vezérelte.

1. Hittek abban, hogy a megteremtendő polgári állam nem lehet szabad az emberi jogok tiszteletben tartása és a jogegyenlőség nélkül,

2. másrészt meggyőződésük volt az is hogy a soknemzetiségű országban az asszimilálódó zsidóság majd a magyar elem javára fogja eldönteni a mérleg nyelvét.

„Ha a zsidók demoralizációjának oka csak az elnyomás mely alatt e nemzet eddig szenvedett, ha antinacionális szellemének kútfeje csak az az állapot, amelyben a zsidó magát eddig a haza polgárának nem érezheti, ha valószínű, hogy a zsidók polgárosítása e nemzet moralizációjára és nemzetesítésére jótékonyan fog hatni, ha bizonyos, hogy ezen polgárosodás legalább semmi oly rosszat maga után vonni nem fog, mit már a mostani elnyomás alatt teljes mértékben nem tapasztalnánk: bátran merem mondani, nincs ok... nincs, semmi ok, mely minket egy oly törvén alkotásától visszatartóztathatna, melyet századunk felvilágosodottabb szelleme kíván, melyet nemzetiségünknek érdeke megenged, melyet ezreknek áldása fog köve[2]

II. Az emancipáció ellenzőinek álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a sorrendet meg kell fordítani: előbb következzék az alkalmazkodás, a magyar nyelv felvétele, a zsidó vallás reformja, a rossz szokások levetkőzése, s csak azután emelhetők a zsidók a nemzet polgárainak sorába.

III. Pártolók és ellenzők tehát ugyanabból indultak ki, a mássággal szembeni ellenszenvükből. Érvelésükben pusztán annyi volt a különbség, hogy az egyik csoport a jogokat meg akarta tagadni, míg a zsidók fel nem adják identitásukat, addig a másik épp az egyenlősítéstől várta, hogy ez elvezet a beolvadáshoz.[3]

A befogadással szembenállók hangja az 1840-es országgyűléstől kezdődően erősödött fel, párhuzamosan azzal a folyamattal, amely az ősiség eltörlését eredményezte.

Kossuth az ellenállás hatására meghátrált, az emancipáció kérdését levette a napirendről és az 48 tavaszán bekövetkező antiszemita zavargások végképp megszűntették még az esélyét is annak, hogy az állampolgári jogegyenlőség kimondása bekerüljön az első magyar polgári törvénykönyvbe.

Látnunk kell, hogy a problémák már a befogadás körülményeiben benne voltak. Az elvben, ami összekapcsolta a jogok megadását az asszimilációs eredményekkel és a konkrét kompromisszum etatista elemeiben, amelyet viszont a politikai erőviszonyok kényszerítettek ki.

A kortársak hamar megtapasztalták az emancipáció hiányosságait. A zsidókat, ha egyenként be is fogadták, közösségként idegenek maradtak, amit különböző tulajdonságokkal lehetett felruházni. És mivel a kor nem ismerte a közösség mássághoz való jogát (ez majd a második világháború utáni emberi jogi küzdelmek kérdése lesz) a zsidóság vallásából, tradícióiból, szokásaiból politikai tőkét lehetett kovácsolni.[4]

Az asszimilációs társadalmi szerződés

Emancipáció és asszimiláció összekapcsolása, mint a nemzeti szempontoknak tett engedmény legitimálódott. Egy olyan politikában realizálódott, amelyben a politikai elit támogatta a zsidóság modernizációs szerepvállalását, megvédte őket az antiszemita támadásokkal szemben, cserébe viszont azt igényelte, hogy ne vitassák el tőle a politikai hatalom gyakorlásának jogát.

Az „asszimilációs társadalmi szerződés”[5] azonban, mint kiderült, mindkét fél számára csapdát rejtett.

Ebben a nem utolsó sorban a zsidó pénzügyi kapcsolatoknak és tőkének köszönhetően látványos gazdasági fejlődést produkáló korban, a tradicionális rétegek egyre inkább szétválni látták az induláskor megfogalmazott és tényleges érdekeiket. A jogegyenlősítők legfőbb érve az volt, hogy az emancipáció asszimilációt eredményez, amely majd a magyarság létszámának gyarapodásához vezet.

Amikor viszont a folyamat megindult és az egy zsidó eredetű gazdasági elit kitermelődését hozta, az eredményeket korántsem kísérte elismerés. A nemesi eredetű csoportok egy része egyre inkább abban látta érdekeltnek magát, hogy a zsidóság ne minősülhessen asszimiláltnak, mert ha a gazdasági befolyás mellett ráadásul még magyarrá is válik, akkor végképp elhárul minden akadály az elől, hogy elvitassa politikai vezető szerepét.

az asszimiláció tényei és az ezekről alkotott társadalmi fogalmak elváltak egymástól Hiába a legsikeresebben asszimilálódó etnikuma Magyarországnak a zsidóság, annak nem eredményei, hanem hiányosságai domborodnak ki. A zsidókérdés emancipációs kérdésből asszimilációs kérdéssé vált, melynek módjáról, minőségéről, őszinteségéről, az elért szintről társadalmi diskurzus folyt, amelybe minden politikai irányzat bevonható volt. A zsidókérdésben egyszerűen állást kellett foglalni, és ez volt a befogadás feltételekhez kötésének második csapdája, a mérték csapdája. Soha, sehol nem tisztázódott, hogy ebben a feltételrendszerben milyen fokú asszimilációért, milyen emancipációs „ellenszolgáltatás” jár, illetve annak elmaradásából milyen esetleges politikai konzekvenciák vonhatók le. Az pedig már végérvényesen összekuszálta a szálakat, hogy a beolvadás elért szintjét mindenki saját érdekei függvényében értékelte. Igazat kell adnunk Reinhard Rürupnak abban, hogy magában a rendszerben volt benne visszavonásának feltétele

Az asszimiláció elismerésének szabadelvű feltételeit a nyelvi megmagyarosodás és a vallási ortodoxia feladása jelentették, de ez az álláspont a fentiek miatt eleve kikezdhető, vitatható volt. És mindez be is következett abban a pillanatban, amikor a kapitalizmus első magyarországi válságjelenségei megtörték a modernizáció dinamikáját, és amikor a liberalizmust, mint társadalomszervező elvet a siker reményében bírálhatta az újkonzervatív tábor. Ha pedig a liberalizmus eszméi megkérdőjelezhetők, normái kikezdhetők, akkor fel lehet mondani az „asszimilációs társadalmi szerződést” is, hiszen mindkét szerződő fél hitele - a zsidóké sokak szemében eleve, de immár a liberálisoké is - kétségbe vonható.

A tradicionális rétegek helyzetértékelésében a hangsúly nem annyira a magyarság számbeli növekedése felett érzett örömre, hanem a zsidó eredetű, egyre dinamikusabban erősödő konkurens gazdasági elit pozícióinak megerősödése láttán érzett aggodalomra esett.

A zsidókérdés ennek alapján emancipációs kérdésből asszimilációs kérdéssé vált, amelynek elért szintjéről, minőségéről, őszinteségéről társadalmi diskurzust lehetett nyitni, amelyben állást kellett foglalni, amelynek megvitatásába - úgy tűnik - minden politikai ideológiai irányzat bevonható volt.

A befogadás feltételekhez kötése olyan csapdát rejtett, amit itt a mérték csapdájának nevezünk.

2. A zsidókérdés, mint asszimilációs kérdés: az emancipáció visszavonása

A modern politikai antiszemita mozgalom

Hogy a korszak „zsidókérdése” mennyire nemcsak, sőt mennyire nem elsősorban a magyar polgárosodó társadalomban konkrét helyzetben lévő és meghatározott szerepet játszó zsidóság kérdését jelentette azt a legnyilvánvalóbban a XIX. század utolsó harmadában Németországban, Franciaországban és Magyarországon szinte egyidőben jelentkező politikai antiszemitizmus mutatta meg.

1. Az új irányzat azzal a szándékkal lépett a kialakuló modern ideológiák piacára, hogy politikai rendező elvvé váljék.

2. A középkori zsidóellenes tudáskészlet helyébe lépő, de arra építő,

3. immár modern tömegmozgalmi eszközökkel operáló politikai antiszemitizmus a modernizációs folyamat sajátos mellékterméke volt.

4. Olyan ideológiai panelek jellemezték, amelyek egy tradicionális társadalom viszonyai között még értelmezhetetlenek lettek volna.

5. A kapitalista fejlődés következtében kialakuló agrár - ipari törésvonal tematizálása,

6. valamint a kulturális szférában a tradicionalitás - modernitás konfliktusának kiaknázása és az a technika, amellyel

7. ezeket a kategóriákat a vallási (zsidó-keresztény), majd az

8. etnikai (zsidó-magyar) és végül

9. a „faji” törésvonalra vetítette, a

10.politikai antiszemitizmust nemcsak minőségileg különböztették meg középkori elődjétől, hanem ízig-vérig modern ideológiává tették.

11.E jegyek azt is megmutatták, hogy a benne megjelenített „zsidókérdés” legalább annyira „antiszemita kérdés” is. Tartalma legalább annyira függvénye a modernizációs folyamat nyomán kibontakozó társadalmi strukturális átalakulás által hátrányosan érintett rétegek helyzetértékelésének is.

Miként uszíttatik be a közérzület a zsidókérdésbe?”- Az antiszemiták

Az antiszemita gondolkodás hozadékának első összegzője Istóczy Győző mozgalma volt.

Sajátos kettősség jellemezte:

1. Ideológiája avítt középkori elemekből (pl. vérvád)

2. és szupermodern, főként Marrtól és Dühringtől származó, fajelméleti alapokon nyugvó argumentumok sokszor egymásnak ellentmondó keverékéből építkezett.

Képtelen volt még arra, hogy elhelyezze magát a hazai ideológiai palettán és a pártrendszerben.

Az 1883-as Antiszemita Párt „pártszövetkezeti”, „koalicionális alapon” jött létre, és a közös veszély tudatára ébredő magyarok közjogi szembenállásának meghaladását sürgette.

Programjában feltűnt már néhány olyan elnagyolt elem is, - mint például a földbirtok védelmének sürgetése, vagy a gazdasági verseny korlátozása - amit majd az újkonzervatív ideológia dolgoz ki részletesen. Ezen túl, természetesen a zsidókkal kapcsolatos követelések kivételével, nem tudott újat felmutatni.

1. Mérsékelt szárnya

az emancipáció reformkori ellenzőinek álláspontjához visszanyúlva nem a jogegyenlősítés elvét tagadta, hanem csak annak elhamarkodott voltát bírálta. A beolvadást tehát elvileg lehetségesnek tartották. Úgy vélték hogy a visszavont, majd újra kilátásba helyezett jogok, ösztönözni fogják a zsidóságot. A jogfosztást egyébként is csak a frissen bevándoroltakkal, vagy az asszimilálódási szándékot nem mutatókkal szemben kívánták alkalmazni.

A túlnyomórészt a Függetlenségi Párt Mocsáry csoportjából kikerülő antiszemiták ellenzékiek és szabadelvűek voltak. Verhovay Gyulát a közkedvelt hírlapírót „kis Kossuthnak” becézték, kampányaikban az igazi negyvennyolcasságot a zsidógyűlölethez kötötték.

Bírálták az „Álliberális, álszabadelvű, áldemokratikus átkozott” közös ügyes rendszert, amely az “osztrák zsidók műve”.

Ez a megfogalmazás feltételezte azt az ideológiai alapállást, hogy van igazi liberalizmus és ennek ők a hivatott képviselői. Nem az elvet, csak annak Tisza-féle megvalósulását bírálták. Alapvető politikai magatartásukat a közjogi ellenzékiség határozta meg. A zsidóellenes tematika csak ehhez volt kisegítő eszköz, felhang, a politikai taktika része és nem lényege. Mint ilyen jelezte a függetlenségi gondolat kiüresedését és a kiútkeresését. Az érzékelt válságra adott hamis válasz volt, amely még tovább osztotta a pártot

. Kossuth meglátva, hogy az antiszemitizmus “már nemcsak egyes emberek hóbortja... hanem az egész nemzet életébe mélyen belenyúló közügy” figyelmeztette a pártot a taktikai hibára, amely a “zsidókat a kormánypárt karjaiba kergeti” és ehelyett inkább igyekezett a konkrét közgazdasági, társadalmi problémák racionális megoldására ösztönözni

2. Radikálisok:

A 80-as évek első felében azonban már megfigyelhető egy jóval radikálisabb vonulat néhány korán jelentkező eleme is, amely megérzi a tömegek századának közeledtét,

· a nép felé fordul és a politikát kiviszi a képviselőház falai közül. Modernségtudat hatja át és minden lehetséges eszközzel ezt a benyomást is kívánja kelteni.

· Új elvi alapokon áll, új fogalomrendszert teremt modern frazeológiát honosít meg.

· Élesen elhatárolja magát a középkori zsidógyűlölettől:

“Ma nem középkori zsidó heccekről van szó... Igenis a zsidóság az európai államokban egy belügyi Chartago, egy állam az államban...vagy mi köze a sajtó és pénzpiac monopolizálásának a Rotchild milliárdjainak, az uzsoráskodásnak, a pálinkával való népmérgezésnek, a birtokos osztály deposszedálásának, az iparos osztály tönkretételének, a kereskedelem diktatúrájának valamely valláshoz?” (Kiemelés: KMR)[6] A “nemzetközi fővezénylet alatt világuralomra törő pánjudaizmus ellen” hirdetett harcot, amely a “humanizmus minden tanát” lerombolja

· Kétpólusúvá redukált világképében a zsidóságot homogén tömbként fogta fel. Tagadta az asszimiláció bármilyen lehetőségét, és az egész zsidóságra kiterjedő jogfosztást követelt. Az emancipáció visszavonását csak az első lépésnek tekintette a teljes kirekesztésük és deportálásuk felé vezető úton.

· Ez a felfogás kezdetben még idegenül hatott. A kortársak gyakran “importeszmének” titulálták és ez nem volt üres publicisztikai fordulat.

·

Tényleges töréspontot jelentett az asszimiláló nemzetállam kategóriájában mozgó politikai gondolkodás addigi logikáján amelyet éppen ekkor az ország nyelvi megmagyarosodásának programja kötött le. Abban a közegben, ahol a szellemi energiák tekintélyes hányadát az foglalkoztatta, miként igazolható a magyarság beolvasztási szándéka a nemzetiségi többség felé, nem kis fejtörést okozott a fajvédőknek az etnikai exkluzivitás jelszavának elfogadtatása. Mint azt a későbbiekben látni fogjuk

ezt az ellentmondást úgy oldották fel, hogy kiemelték a zsidókérdést a kisebbségi csoportkonfliktusok sorából.

Szólásszabadság korlátainak problematikája

Istóczyék nem titkolták, hogy legfontosabb fegyverük a politikai nyilvánosság.

Céljuk az volt, hogy a zsidókérdés állandóan a köztudatban legyen.

12 röpirat-12 ellnröpirat

Eleve sikerként könyvelték el, ha valahol a zsidókérdés tárgyalásra került.

Petíciós mozgalmat szerveztek, hogy a t. Ház ülésein napirenden tarthassák a rágalmazást.

Akcióik következményeként a liberális államnak szembesülnie kellett a szólásszabadság korlátaival.

· A kormányt az ellenzék két tűz közé szorította. Azzal vádolták Tiszát, hogy megtűri és támogatja az izgatást, tétlenül nézi, hogy az antiszemiták visszaélnek a szólásszabadság egyébként a reformkor óta féltve őrzött szent jogával. Erélyes fellépést követeltek, ennek azonban nem voltak meg a jogi feltételei. A Csemegi-kódex a sajtó útján elkövetett izgatást enyhe büntetéssel sújtotta, a sajtóperekben különben is

· az esküdtekké volt a döntő szó, akik rendre mentették fel a rágalmazókat.

· A soknemzetiségű Magyarországon sem a btk. sem a sajtótörvény nem nevesítette a kisebbségi csoport elleni uszítást, így csak hitfelekezeti izgatásért emelhettek vádat. Végül, amikor már a tiszaeszlári per kapcsán felkorbácsolt hangulat miatt zsidóellenes megmozdulásoktól lehetett tartani, Tisza lépésre szánta el magát és elkoboztatott néhány röpiratot.

· Az ellenzék ebből is politikai tőkét kovácsolt. Háromnapos parlamenti botrány kerekedett a “társadalmi gyűlölségre szító nyomtatványok” kapcsán.

· Az antiszemiták az alkotmányosság, az állampolgári jogok védelmezőinek szerepét játszhatták: “...Itt nem egy republikának, hanem a zsidóknak a megvédéséről van szó... A „Salus republicae suprema lex esto” elve helyett jelen esetben helyesebb volna idézve ekképp: salus judaeorum suprema lex esto

Párt-vagy mozgalom

1883-as választásokon lehetett kovácsolni, amikor 21 antiszemita képviselő jutott a parlamentbe. Az Országos Antiszemita Párt lényegében ezzel ért el sikerei tetőfokára. A parlamenti pártok számára nyíló lehetőségeket nem tudta kiaknázni, rövid agónia után bomlásnak indult.

Prominens személyiségei elsősorban az egyházpolitikai küzdelmek hatására megszülető Katolikus Néppárthoz csatlakoznak, újratalálkoznak a tradíciókat tudatosan vállaló „Magyar Állam” körében, a havonta megjelenő jelentéktelen lapocska a „Buda és Vidéke” szerkesztőgárdájában, vagy különböző szálakkal kapcsolódnak a Nemzeti Kaszinó tevékenységéhez

A párt vagy mozgalom dilemmája mindkét országban felvetődött és éles vitákat váltott ki. A kérdés, hogy fenntartható-e a külön párt, avagy más pártokba kell belépni és azokat belülről átalakítani, megosztotta a magyarokat is. Mint látható volt ők a 8O-as évek végén Simonyi István hatására a politikai életben való elvegyülést

Az antiszemitizmus tehát sokkal piacképesebbnek bizonyult egyfajta világnézetként, mint, pártpolitikai programként. Mindenkit érintett valamilyen mértékben. Szimpatizáltak vele mindazok, akiket a modernizáció nyugtalansággal töltött el. Tömegigényt elégített ki, hiszen viszonylag egyszerű megoldást kínált a kollektív rosszérzések magyarázataként. Mindenkit, aki nem tetszett zsidónak lehetett nevezni, mindaz, ami negatív jelzőt kapott, a zsidóság hatásának lehetett tulajdonítani. Meg lehetett hirdetni az önvédelmi harcot, amelyben -a magyar jobboldali radikalizmus első ideológusa Petrassevich Géza szerint- „részt kell venni az államnak és társdalomnak, egyeseknek és szövetkezeteknek, gazdáknak és jogászoknak, munkásoknak és munkaadóknak, közigazgatásnak és hitfelekezeteknek, magyaroknak és nemzetiségieknek

Látens és manifeszt antiszemitizmus kérdése

Ugyanakkor a tizes-huszas években jelentkező tömeges mobilizáció nem lett volna lehetséges e felszínen nyugodtnak tűnő korszak előkészítő tevékenysége nélkül, ha nem előzte volna meg egy olyan, a társadalom mélyrétegeiben zajló politikai szocializációs szakasz, amely megalapozta és tömegessé tette az antiszemita világlátás sémáit. Építve a társadalom bizonyos csoportjaiban eleve meglévő zsidóellenes attitűdökre,

az antiszemitizmus ebben a korszakban vált az elit által kínált szociokulturális azonosulási mintából (amelyet a magyar parlamentben a 7O-es években még megmosolyogtak) sokak világképének természetes elemévé. Másként fogalmazva: az antiszemita értékek, célok és hitek már nemcsak az ideológiában, hanem interiorizálódva, az emberek tudatában is megjelentek.

Hol volt az antiszemitizmus

Ez a látens antiszemitizmus széleskörben terjedt a vilmoskori német társadalomban csakúgy, mint a dualista Magyarországon.[7] A nyilvánosság fórumain -a zsidóellenes lapokat nem számítva- e társadalmi közhangulat néhány emlékezetes kivételtől eltekintve csak ritkán tükröződött.

Dreyfus-per magyarországi recepciója

1. az egyházpolitikai küzdelmek, vagy a

2. Bartha Miklós: Kazár földön

3. és Ágoston Péter: A zsidók útja

4. a Huszadik Század körkérdése

5. Budapesti egyetemen zajló kereszt -mozgalom,

6. a katolikus sajtómozgalom, valamint kapcsán

Dreyfus-per

A magyarországi mozgalom sorsa a franciától némileg eltérően alakult. Az 1890-es évekre már túl volt az első mobilizációs csúcsponton és Istóczy - főként a Katolikus Néppárt vidéki bázisa körében népszerű - utódai ekkor azt kutatták, miként lehetne ideológiai tőkét kovácsolni Tiszaeszlár politikai örökségéből. Igyekeztek minden olyan alkalmat megragadni, ami lehetőséget kínált arra, hogy a zsidókérdés a politikai nyilvánosság fórumain szerepeljen, és ami alkalmasnak tűnt az antiszemita hiedelemvilágba való beillesztésre.

Az „örökösök” szemében a franciaországi események a zsidókérdés egyetemességének újabb bizonyítékául szolgáltak.

Az előítéletté merevedett sztereotípiák eme rendszerében nem volt kérdéses Dreyfus bűnössége, „hiszen a zsidóság mint ismeretes az államtitkokat is csak üzleti árunak tekinti.” Interpretálásukban a perből nem azért lett az egész Franciaországot és a világot is felkavaró ügy, mert justizmord történt, hanem azért, mert Dreyfus zsidó: „Aki ártatlan az ne bűnhődjék, mert zsidó. Azonban nem így áll a dolog, minden jel arra mutat, hogy meg akarnak valakit szabadítani, mert zsidó. (...) Szinte látni, hogy milyen tervszerűen történik minden: a komplott (értsd: bűnszövetkezet-KMR ) minden nap valami újabb leleplezéssel, gyanusítással áll elő, hogy felkavarja a közvéleményt. (...) Egész Európa zsidósága pedig valósággal, félelmetes nagyságával megmozdul és mint egy ember kiáltja Szentpétervártól Londonig, hogy Dreyfus ártatlan, hogy elítélése a jelen század legnagyobb gazsága.(...) Nagy tanulságot lehet levonni a Dreyfus pörből már eddig is. Azt tudniillik, hogy a zsidóság nemcsak óriási hatalom Európában, hanem, hogy ezt a hatalmát bármely hitsorsos érdekében érvényesíti, nem nézve sem igazságot, sem jogot, sem tisztességet.”

A magyar katolikus Alkotmány, amelyet általában a mértéktartóbb hangnem jellemzett, ez esetben még a rivális Magyar Államot is igyekezett túlszárnyalni. „A komplott rendkívül nagy apparátussal dolgozik.” -írja. „Nem kíméli a pénzt, a megfélemlítés minden eszközét mozgásba hozza. A párizsi lapok egy részét, amelyek nincsenek zsidó kézen egyszerűen megvásárolták, hogy üssék a dobot Dreyfus ártatlansága mellett és üssék a keresztényt, akit majd helyette fel akarnak áldozni.”[8] Szemnecz Emil lapja még azt is tudni véle, hogy azért indították a kampányt, mert bizalmi állásokat akarnak szerezni a hadseregben és a diplomáciában, „azon a két téren, ahová még nem tudott a világhódító faji szellem beférkőzni.”

Sajátos ízt kölcsönzött Magyarországon a Tiszaeszlári-per emléke.

„Így volt ez az eszlári esetnél is.”-állította a Magyar Állam. „A zsidóság nem azt mondta, hogy vizsgáljátok, történt-e ott gyilkosság bármily okból vagy nem, hanem mindent elkövetett arra nézve, hogy a vádlottakkal magát mintegy azonosítva az ügyet odáig vigye, hogy minden esetben felmentő legyen az ítélet. Ne értessünk félre. Nem arról van szó, hogy bűnös-e Dreyfus, Scharf, vagy Herz, mert nem itt a helye erről beszélni, hanem hogy a vádlott valamely zsidó. Mert ha valamely zsidó a vádlott, annak ha jó ügyessége van midig sikerül saját zsidó hitfeleit a maga részére vonni. (..) És a jóban rosszban való csúnya, indokolatlan összetartás az, amit a keresztény társadalom meg nem tűr

Tiszaeszlár és Dreyfus története számukra ugyannarról szólt: a liberális kormányoknak és az igazságszolgáltatásnak a zsidó pénz hatalmával szembeni tehetetlenségéről.[9]

Ideológiai előzmények és következmények

A kapitalizmus fejlődése nyomán kibontakozó modernizáció a századfordulóra egyre markánsabbá tette a folyamatot bíráló politikai ideológiákat is. Az 1890-es évektől kibomló újkonzervatív irányzatok, az agrárizmus, a politikai katolicizmus, valamint a keresztényszocializmus fokozatosan egy olyan modernizmuskritikára alapozott ideologikus társadalmi tablót állított össze, amely elvileg kompatíbilis volt az antiszemita eszmékkel.

Következtében az antiszemitizmus helyiértéke megváltozott.

Olyan ideológiai panellé emelkedett, amely mögé becsúsztatható volt más jobboldali irányzatok társadalomképe, a másik oldalon pedig megszületett az ideológiák explicit, vagy látens „zsidókérdése”. A kompatibilitás elvi lehetősége természetesen nem azt jelenti, hogy az összekapcsolódás minden esetben szükségszerűen meg is történt. Sokkal inkább egy

olyan potenciális lehetőséget jelentett, amelynek realizálódására kezdetben viszonylag ritkán, ad hoc taktikai megfontolások alapján, vagy válságérzékeny helyzetekben, az első világháború és a forradalmak idején azonban már jóval határozottabban került sor.

A folyamat közgondolkodásra gyakorolt hatását mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy fokozatosan megtörtént az etnocentrikus szemléletmód intellektuális presztízsnövekedése, hogy az antiszemitizmus lassanként olyan körökben vált szalonképessé (lásd pl. a Kereszt-mozgalom a pesti egyetemen) , ahol korábban - az Istóczy-mozgalom idején - még elképzelhetetlen lett volna.

A dualizmus első felében sokan a zsidókérdés lényegét a gazdasági elitcserében vélték látni, és a zsidó tőke gazdasági életben játszott vezető szerepével, a dzsentri földek zsidó kézre kerülésével stb. hozták kapcsolatba.

A századfordulóra a kapitalizálódás elérte a kulturális szférát is. Ekkor a zsidókérdés egyre inkább kulturális kérdéssé vált, és a sajtó, a magyar nyelv, az irodalom, az oktatás új jelenségeivel kapcsolatos állásfoglalásokban jelentkezett markánsabban.

A modernizmuskritika súlypontjának eltolódását a kultúrkritika irányába több tényező erősítette.

1. A múlt század utolsó negyedében a liberalizmus alapértékeinek politikai megvalósíthatóságába vetett hit eleve meginogni látszott. Lényegében ennek kifejeződése volt az alternatív valóságértelmezések markánsabbá válása, a modernizmuskritika intellektuális presztízsnövekedése az európai egyetemeken[10], ez mutatkozott meg az oktatás, a tudomány körül felélénkülő hazai világnézeti vitákban is

2. Más megközelítésből szemlélve a jelenséget az is nyilvánvaló, hogy az olyan objektív módon nem mérhető kulturális tartalmak, mint értékrend, mentalitás, nemzeti jelleg a gazdasági tényeknél és statisztikáknál eleve sokkal alkalmasabbak az érdekellentétek szimbolikus artikulálására.

3. A polgári fejlődés megtett kulturnemzeti útjából egyébként is következett a nemzeti egységet reprezentáló kultúra kérdései iránti érzékenység.

4. Amikor pedig a modernizációs folyamat következtében megindult a szubkultúrákra bomlás útján és az elitkultúra mellett gyökeret verő sokszor valóban visszás tömegkulturális jelenségek egész sorát mutatta fel, kézenfekvő következtetésnek tűnt a változást a nemzeti tematikában értelmezni, a kultúrájában élő nemzetre leselkedő veszélyek bizonyítékaként kezelni, „az egység fellazulásaként” értékelni.

5. A modernizmuskritika változásához az aktualitást a gazdasági változások adták.

A tőkés érdek behatolása a kulturális szférába alaposan átformálta annak arculatát, alapjaiban módosította működési elveit.

· A kibontakozó professzionalizáció az egységes értelmiségi struktúra speciális tudásformákra bomlását indította el, amelyet ráadásul a modern ideológiák jelentkezésével tovább tördelt a világnézeti megosztottság is.

6. A társadalmi struktúra dimenziójában hasonlóan törésvonal figyelhető meg. Ez azonban már a magyar értelmiség származásbeli megosztottságát jelzi. Az értelmiségen belül egyféle „vegyes együttélés” alakult ki a nemesi múltból polgárosodó keresztény középosztály és a zsidó származású polgári szellemi foglalkozásúak között. A gazdasági konkurenciahelyzet ezért itt (különösen) az etnikai törésvonal által terhelten érzékelődött. Az értelmiség legklasszikusabb rétegei, a tanítók, tanárok, lelkészek a „nemzeti kultúra törzsökös folyamatosságát” képviselték. A kulturális-politikai értékközvetítés szempontjából olyan társadalmi kulcspozíciókat foglaltak el, amelynek politikai relevanciái (a tömegdemokrácia kialakulásával és az ehhez igazodó újkonzervatív mozgalmi stratégia következtében) kétségkívül növekedtek a korszakban.

Épp e tradicionális pozíció számára jelentette a legkomolyabb kihívást a modern tömegkommunikáció fejlődése, amely tőkés alapokon nyugodott, ízig-vérig a modern szülötte volt és amelyen belül köztudottan a magyar értelmiség zsidó származású rétegei domináltak.

A kulturnemzeti út antiszemitizmusa

A zsidóságot a nemzeti identitást veszélyeztető elemként kezeli.

Nem , illetve csak bizonyos értelemben az asszimilációs probléma.

A zsidóság asszimilációja a korszakban folyamatos, sőt a legdinamikusabban asszimilálódó elem.

Viszont a kapitalizmust, a polgári elemet képviselő zsidóságnak az asszimiláció logikája szerint egy feudális minőséghez kellene hasonulnia.

Az asszimiláció bizonyos elemei egyértelműek, más elemei ellentmondásokkal terhesek.

Pl.: magyar nyelvhasználat, névmagyarosítás, beházasodás magyar családokba ez logikus.

De ellentmondásos már, hogy a polgári elem nemesi címet vásárol, megvásárolja a díszmagyar viselésének jogát, a polgári elem nem folytathat költekező életmódot, ez ellentmond a vállalkozások logikájának, nem adhatja fel polgári foglakozását. , az ezzel járó urbanizált életmódot és értékrendet.

A modern asz. az asszimilált zsidóság ellen irányul.

Korszakonként változó, hogy a zsidóság milyen minőségben definiáltatik a nemzetkarakter ellenségeként:

1. 1870-1880 a kereskedelmet, a hiteléletet képviselő zsidó tőke áll a központban.

2. A századfordulón a hangsúly a zsidó entellektüel alakjára kerül. Az ellenség a nemzeti kultúra területén támad, a nemzetkaraktert ott veszélyezteti, ahol az termelődik. A kultúrában, ahol nemzedékről-nemzedékre reprodukálódik az, ami magyar.

Az ideologikus küzdelem abszolút szimbolikus síkra tolódik át. Objektíve nem definiálható kulturális tartalmakról folyik értelmezési harc.

Eredményeként, ami polgári, kapitalista, urbanizált mint a magyartól idegen, a nemzetkarakterrel szemben álló, azt veszélyeztető kerül interpretálásra.

Első látásra sajátos paradoxon, hogy egy polgárosodó társadalom épp azt a csoportot nem fogadja be és nem fogadja el asszimiláltként, amelyik a leginkább polgárosuló elem.

Az irányában érzett indulat a resszentiment. Ez egy oldalirányba ható indulat. Érzője be tudja, akarja helyettesíteni magát annak a helyébe, aki ellen irányul.

Szemben az osztályharcos indulattal, amely alulról felfelé irányul. A munkás nem akar tőkés lenni és nem azt tartja igazságosabbnak, ha ő lesz a tőkés, hanem azt, ha nincs tőkés rend. Az osztályharcos indulat nem személyek, hanem a konkrét rendszer ellen irányul.

A resszentiment típusú érzelem viszont annál radikálisabb minél inkább konkrét személyek ellen irányul. Ideális terep számára a problémák etnocentrikus értelmezése.

Nem az vetődik fel benne, hogy helyes-e hogy legyenek tőkések és földbirtokosok, hanem az hogy ki legyen a tőkés és a földbirtokos, azaz ki legyen az elit.



[6] . Istóczy Győző felszólalása az 1882. évi 119. orsz. ülésen 1882. jún. 9. In: Kirekesztők. Antiszemita írások 1882-1992. Szerkesztette: Karsai László Aura Kiadó 1992. 15. o.

[10] A változás radikális jellegére utal, hogy sokszor a legszélsőségesebb eszmék kaptak tudományos legitimációt annak köszönhetően, hogy híres professzorok szájából hangzottak el, vagy komoly, magukat tudományos lapoknak tartó sajtótermékekben jelentek meg. V.ö.: P. Pulzer: The Rise of Political Anti-Semitism i.m. 230-242.o.

Nincsenek megjegyzések: