ETIKA

I. (Kit neveznek az etika atyjának? Mikor született az etika?)

Az etika erkölcstan; erkölcsi problémákkal foglalkozó filozófiai diszciplína. Mivel az erkölcsi gyakorlat problémáit tematizálja, így - már Arisztotelész besorolása szerint is - gyakorlati filozófia. Bár emberi együttélés nem lehetséges bizonyos normák, szabályok betartása nélkül, vagyis az erkölcsi gyakorlat az emberi létezés velejárója, maga az etika akkor születik, amikor kizökken az idő. Mit jelent ez, s mikor történik meg? Az etika születésének korát a filozófiatörténészek i.e. 5-4. századra teszik, amikor Athénban Szókratész és a szofisták - ahogy elterjedt filozófiai közhelyként szokás emlegetni - a filozófiai gondolkodásban antropocentrikus fordulatot hajtanak végre: az ember, az emberi élet felé fordulva teszik fel filozófiai kérdéseiket: Mit kell tennem, hogy tisztességes legyek? Miért legyek tisztességes? Mit jelent tisztességesnek lenni? Mi az erény? Mi az emberi élet célja? Mi a boldogság? stb.

A nyugati filozófiai gondolkodás kezdeteit i. e. 7-6. század Milétoszából szokás eredeztetni ekkor - Hegel fogalmazása szerint - az orákulum helyére a gondolkodó szubjektum saját öntudata lép. Az etika ellenben az i. e. 5. századi Athénban születet, amikor 'kizökkent az idő', s ezáltal a másként gondolkodás és másként cselekvés igénye és lehetősége megszületett.

Az idő kizökkentésének árnyaltabb megértéséhez nézzük meg az etika szó etimológiáját! Az ethosz és az éthosz kifejezésekre vezethető vissza az etika szó eredete.

ETHOSZ: szokás, hagyomány, erkölcsi érzék, illem, állatok szokásos lakóhelye, legelő.

ÉTHOSZ: jellem, karakter, jellemszilárdság.

Míg az ethosz szerint cselekvő a megszokott módon teszi a dolgát, hagyománykövető, az elfogadott általános erkölcsi normák szerint él, addig az éthosz szerint cselekvő nem drillt követő, nem vakon engedelmeskedő, hanem rugalmasan alkalmazza az adott helyzetre a normát, illetve megalkotja az adott szituációban követendő új normát. Saját belátása alapján cselekszik. Ő lehet csak a moralitás hordozója, az ő megjelenése teszi lehetővé, illetve szükségessé az etika megszületését, az ő tetteinek hatására zökken ki az idő, s lendül ki a modernitás ingája.

A két kifejezés tartalmilag ellentmond egymásnak - a minden mozgásban rejtőzködő ellentétes mozzanatok - a folytonosság és a megszakítottság, vagy más kifejezésekkel: állandóság és mássá levés, kontinuitás és diszkontinuitás hordozói. Már az etika atyjaként emlegetett Szókratész is arra hívta fel a figyelmet, hogy ne vakon engedelmeskedve tegyük az elvártat, hanem gondolkodva, alkotó módon viszonyuljunk a követelményekhez, elvárásokhoz. Csak akkor születik meg az etika alanya, a morális viszonyulást hordozó szubjektum, amikor az individuum megjelenik, az egyes ember leválik a közösségről, s megszületik a magánember. Az ember ekkor a szabad okság hordozójaként, szabad lényként is megjelenik a világban, kialakítja egyéni viszonyulását az elfogadott, megkövetelt általános szabályokhoz. Amíg ez nem merül föl, csak a régi, áthagyományozott szabályozás működik az emberi cselekvés terén, addig idomítani is elég az embert, addig drillként alakítják ki a viselkedés mintázatait. A szabad lény választhatja a szokás szerinti cselekvést, a folytatást, ám választhatja azt is, hogy új erkölcsi normák szerint cselekedve teszi a dolgát, egyúttal megtagadja a hagyományok követését. Ez az alapfeltétele a morális lény létezésének, s egyúttal az etika születésének is. Csak a tettet saját tetteként felvállaló ember lehet cselekedeteiért felelősséget vállaló erkölcsi személy. Az ókori pártában nem születhetett meg az etika, mert ott nem született meg a szabad ember. Ott morálkódex szerinti cselekvés volt lehetséges, ethosz tartalmazó hagyománykövetés. Ám az éthosz szerinti cselekvésnek nincsenek meg az alapjai. Az ókori Kelet kultúráiról is ez mondható, a lényegében mozdulatlan. változatlan birodalmak, csupán az ethosz elemét hordozták, csupán a megkérdőjelezhetetlen hagyományok, szokások érvényesültek az emberi gyakorlat szabályozásában. A fejlődés elve érzékelhető módon az ókori Athénban jelenik meg, s ekkor kizökken az idő.

(Ezt a megadott anyag volt)

Röviden: Szókratészt nevezik az etika atyjának. Az erkölcs elveinek rendszeres és kritikai vizsgálatával először a görög gondolkodók foglalkoztak. Ők hozták létre az etikát mint a filozófia egy sajátos ágazatát.

Bölcs-e Szókratész, avagy hogyan keletkezett Szókratész ügye?

Igen, mert őszinte iróniával szemlélte saját tudását, felismeri tudatlanságát és másokét is, azokét is akik nem képesek saját tudatlanságukat beismerni.

Mivel vádolják a régi vádlói és az új vádlói?

Istentelenséggel és azzal, hogy megrontja az ifjúságot, pénzért neveli az ifjúságot, embereket.

"Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert földalatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti föl és másokat is erre tanít."

"van egy bizonyos nagyon utálatos Szókratész és megrontja az ifjúságot."

Az alábbi idézet Vekerdy Tamás Álmok és lidércek című könyvéből származik (mellesleg a könyv az első magyar Waldorf iskola alapításáról szól és nagyon jó, élvezetes olvasmány azok számára akik szülőként, vagy pedagógusként gyereket nevelnek vagy fognak):

„Mit tanított Szókratész?

Mi volt az a botrányos tanítás, amivel megrontotta az athéni ifjakat, s amiért – az athéni bíróság ítélete szerint - a méregpoharat ki kellett innia?

Szókratész azt tanította, hogy ő voltaképpen nem tud semmit.

(Magáról ugyan azt mondta, hogy ő együgyű ember, aki elhiszi a régiek regéit – a mítoszokat. Nem hiszi, hogy ezeket emberek egyes jelenségek magyarázatául találták ki. De: nem tanította ezeket.)

Szókratész azt állította, hogy ő egyvalamihez ért: a szellemi bábaművészethez.

Kiből-kiből életre tudja segíteni a saját gondolatát, a saját vélekedését.

És ez ahány ember annyi féle lehet.

Ezért áll Szókratész az európai individuális gondolkodás egyik forrásánál.”

Szofista-e Szókratész? Válaszát indokolja!

Nem. Közös bennük, hogy az erkölcs taníthatóságát vallották, de Szókratész nem erkölcstant, hanem erkölcsöt akart tanítani.

Hogyan védekezik a vádakkal szemben?

Szókratész önérzetesen védekezett, elítélés helyett kitüntetést követelt magának, ezzel feldühítette bíráit.

Formáját tekintve milyen a védőbeszéd?

Epikus. Párbeszéd.(fogalmam sincs hogy itt mire gondolhat… én erre gondoltam, de hogy a tanár így gondolja-e az korántsem biztos…)

Említsen néhány ironikus szókratészi gondolatot, megjegyzést!

"Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy a lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?"

„Mert tudjátok meg, hogy az isten parancsolja ezt, nekem pedig meggyőződésem, hogy nem is volt még a városban számotokra nagyobb jótétemény, mint ez az én istennek tett szolgálatom. Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is, a közéletben is. Ha ezt mondván megrontom az ifjúságot, akkor lehet, hogy az ilyen beszédek ártalmasak; ha pedig azt állítja valaki, hogy másról beszélek és nem ilyesmiről, annak a szava semmit sem ér.”

„Sokkal nagyobb bajnak tartom azt cselekedni, amit ő tesz most: egy ember igazságtalan megölését megkísérelni. Most tehát, athéni férfiak, nagyon is távol állok attól, hogy, mint ahogyan vélnék, magamat védelmezzem, hanem titeket védelmezlek: ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok egy más ilyen embert, akit, ha ez nevetségesen hangzik is, egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze. Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök. Más ilyen ember nem egykönnyen kerül majd számotokra, férfiak; ezért, ha rám hallgattok, meg fogtok kímélni.”

Miért nem fogadja el barátai életmentő ajánlatát, a menekülést?

Mert nem akar olyat cselekedni amit sem szépnek, sem igazságosnak, sem istenesnek nem tart. Mert aki állást foglal az álljon is ki mellette és szálljon szembe a halállal és a gyalázattal.

Mi a szerepe a daimonionnak Szókratész életében?

A lelkiismeret szerepét tölti be, isteni sugallatnak nevezi.

Mit sugall a daimon a per folyamán?

(hát erre nem igen találtam választ, talán ez??? De ezt tulajdonképpen az élete folyamán sugallta neki. Ha valaki megtalálta, értesítsen !!!! Ez a tantárgy olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől…neharagudjatok rám, ha nem elég korrekt…) Hogy győzze meg az embereket, hogy ne törődjenek buzgón a testükkel és vagyonukkal, inkább a lelkük jobbá tételével. Ne vállaljon közszereplést, vagyis ne politizáljon. Isten jelölte ki helyét, hogy magát és másokat vizsgálva éljen.

Hogyan viszonyul Szókratész a halálhoz?

Szókratész a halált csodálatos nyereségnek tartja, mindenféleképpen, akkor is ha az elhunyt semmivé lesz, és akkor is ha a lélek máshová költözik. Szívesebben választja a méltó védekezés után a halált, mint a méltatlan után az életet. A halállal egy fikarcnyit sem törődik, de azzal inkább többet, hogy semmilyen igazságtalanságot, gonoszságot ne kövessen el. A legnagyobb jótéteménynek tartja az ember számára.

Platón: Szókratész védőbeszéde

Bűnös-e Szókratész? Platón szerint nem, de a bíróság mégis halálra ítéli.

Miért fogadta el a méregpoharat? Mert az állam parancsait akkor is elfogadja, ha azok rá kedvezőtlenül hatnak. (Kriton szökésre buzdítja, de azt törvénytelennek tartja és visszautasítja, kiissza a méregpoharat.)

Miért nevezték bábáskodó filozófusnak? A filozófiai dialektika szülőatyja volt, a dialektikának abban az értelmében, amely szerint az igazságot meghatározott kérdésekre adott válaszok módszerével tárhatjuk fel (kérdve-kutató módszer, - gondolatok megszületésének módszere, ún. bábáskodás).

Miben rejlik Szókratész bölcsessége? Az igazságot és az erényt tartja a legfontosabb dolognak mindenek felett. Bár önmagát nem nevezi bűnösnek, de a büntetést elfogadja, mert csak időhiány miatt nem tudta magát megvédeni. (megjegyzés szerintem nézd meg Andinál a második kérdést és döntsd el!)

Mi a hasonlóság Szókratész és a bögöly tevékenységében? Mindketten felébreszteni hivatottak, a bögöly a paripát, Szókratész pedig a városi társadalmat.

Jellemezze Szókratész magatartását, erkölcsfelfogását! Kérdező és tanuló attitűd, az igazságosság a legfőbb jó. Vallotta az erkölcs taníthatóságát, azonosította a bölcsességet az erénnyel, de állandó és egyetemes érvényű erkölcsi normákat keresett.

II. (Mikor élt Epiktétosz, milyen filozófiai irányzathoz tartozott?) 50-138 között élt. Kezdetben Néró császár egyik testőrének rabszolgája volt. Epiktétosz Nikopoliszban (Görögország) alapított iskolát, valószínűleg haláláig ott tanított. Gondolatait tanítványa, Flavius Arraianus jegyezte le Epiktétosz beszélgetései és Kézikönyvecskék címen. Epiktétosz a hellenizmus filozófusa, ezen belül a késői (római) sztoizmus híve. Úgy véli, hogy csak olyasmivel kell foglalkoznunk, ami hatalmunkban áll. Összes bajunk abból származik, hogy a tőlünk függő dolgokat függetlennek, a függetleneket pedig függőnek tartjuk. Noha minden embernek megvan a képessége jó és rossz megkülönböztetésére, senki sem nélkülözheti a filozófiai instrukciókat, hiszen a közvetlen erkölcsi felismeréseket az élet nagyfokban változatos körülményei közt nem könnyű alkalmazni.

A korszak sajátossága, hogy az emberek csak önmagukkal, saját boldogulásukkal foglalkoznak. Elfordulnak a közügyektől és a közösségtől, amiben élnek. Epiktétosz szellemiségét a sztoikus filozófia határozza meg.

Foglalja össze tömören Epiktétosz szabadságfelfogásának lényegét! Morális belső autonómia szemben heterológiával, a szabadság behabzsolásával. Szerinte az a szabad ember, aki mindentől és mindenkitől szabad. Nem befolyásolja az uralkodó és az állam által alkotott törvények. Nem függ a szabad ember vágyaitól, csak önálló, teremtő gondolatai motiválják, ezek vezérlik életét. Ember baja: általános fogalmakat nem képesek alkotni különleges esetekre.

Diogenész melyik gondolatát idézi Epiktétosz? Diogenész halállal kapcsolatos gondolatát idézi: a halál nem létezik az ember számára, mert az ember él, a halál nincs, és fordítva. Epiktétosz példaképe Diogenész, aki kivonult a társadalomból, nem függött senkitől és semmitől, nem vezérelte gondolatait és életét a vágy földi dolgok iránt. - Az ő szabadságfelfogásához próbál meg igazodni.

Szabad-e és miért a szerelmes ember; a panaszkodó; a hízelgő; az uralkodó? Mindannyian szabadok, mert „... a szabadságot nem a vágyak betöltésével, hanem korlátozásukkal szerezhetjük meg.”

Mi az, ami az egyes ember hatalmában áll? „Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk, az ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg.” - Olyan vágyakat fogalmaz meg az ember, amelynek megvalósítása tőle függ.

Mire vágyakozzon a szabad ember? Kitől függ az akarat, a vágy? NE törekedjék az ember testi kiválóságra, gazdagságra, hírnévre és általában semmi olyanra, ami nem tőle függ.

Melyik gondolatokat vallja Epiktétosz, és mivel indokolja véleményét?

1. Az ember szabadnak születik.
2. A szabad ember úgy él, ahogy akar. (hitványok közül senki sem él úgy, ahogy akar)
3. Az szabad, aki úgy él, ahogy kell.
4. A szabadság a vágyak korlátozásával teremthető meg.

III. Mi a legfőbb jó Arisztotelész szerint? Mi a jó? Különböző cselekvésekben és mesterségekben más és más, az, aminek az érdekében cselekszünk, azaz a végcél. Ha különböző végcélok vannak, akkor az, ami közülük a legtökéletesebb. A tökéletes, azaz a legfőbb jó az, amit önmagáért és sosem másért választunk. Ez elsősorban a boldogság.

A boldogság: tökéletes és önmagában elégséges valami, s egyben minden cselekvés végcélja is. (Az emberi értelemben vett jó a léleknek a legjobb erény szerinti tevékenysége, az egész élet tartalma alatt.)

Mi az ember különleges munkája? Társas élet, értelem és a jó élet. A modern ember nem születése pillanatában nyeri el rendeltetését, élete célját. A modern személynek magának kell megválasztania élete célját, azaz önmagát. Ha más választ helyettünk, meghalsz anélkül, hogy éltél volna. Célunk a boldogságkeresés. Csak az erényes ember lehet boldog.

A boldogsághoz mely külső és belső javakra van szükség Arisztotelész szerint? Az erényes ember számára az a gyönyör, ami már természettől fogva is gyönyörűséges. Az erény szerinti cselekvés nemcsak nekik gyönyörűséges, hanem már önmagában véve is az. A boldogság a legjobb, legszebb, leggyönyörűségesebb dolog, benne a tulajdonságok nem különíthetők el.(A boldogság előfeltételei a szerncse javak, a külső javak: eszközök, gazdagság, testi-lelki egészség. A boldogság a legistenibb dolog, mert erény jutalma és végcélja) A belső javakon az erény értendő?

Kiről mondható szerinte, hogy boldog? Aki teljesítette a polgári és családi kötelességeit, és akit az utódai is boldognak tartanak. Az ember célja a boldogságkeresés, csak az erényes ember lehet boldog. A boldogság előfeltételei a szerencse javak, a külső javak: eszközök, gazdagság, testi-lelki egészség. A boldogság a legistenibb dolog, mert az erény jutalma és végcélja. Az erény szerinti tevékenység a legmaradandóbb.

Erényesnek születik az ember, vagy azzá lesz? Azzá lesz, nem születik erényesnek. Az ember olyan lény, aki képes megtalálni, az adott közönség mit vár el tőle. A cél adva van, felismerhető, benne van a világban, hogy kell derék embernek lenni. A gyermek az erény előtti állapotban van, tanulással, szoktatással csiszolódik erényes emberré. Az erény természetünktől fogva fejlődik ki bennünk, először mindig a képesség birtokába jutunk és utána fejtünk ki benne tevékenységet, tehát a képesség megvan bennünk, csak később alkalmazzuk.

Lehetnek-e boldogok a gyermekek Arisztotelész szerint? Nem, mivel csak az erényes ember lehet boldog, a gyermekek pedig erény előtti állapotban vannak, tanulással, szoktatással csiszolódnak erényes emberré.

Milyen lény az ember természetétől fogva az erények vonatkozásában? Arisztotelész szerint az emberi értelemben vett erény az lelki erény, hiszen a boldogságot is a lélek tevékenységének nevezzük. Az ember közösségi lény: ZOÓN POLITIKON. Az istenek kívül esnek az erkölcs világán, az állatok is, csak az ésszel, értelemmel, tudással bíró ember tartozik az erkölcsi értékhez. Az erény természetünktől fogva fejlődik ki bennünk, először mindig a képesség birtokába jutunk és utána fejtünk ki benne tevékenységet, tehát a képesség megvan bennünk, csak később alkalmazzuk.

Az erények mely két csoportját különbözteti meg? 1.erkölcsi erény: mindaz, amit szoktatással, gyakorlással szerezhetünk meg - igazságosság, mértékletesség, bátorság; 2. észbeli erény: mindaz, amit tanulással szerezhetünk meg – okosság, bölcsesség, megfontoltság.

Hogyan tehet szert ezen erényekre az ember? Tanulással, szocializációval, társas élettel.

Hogyan definiálja Arisztotelész az erényt? Az erény a megfelelő közép két szélsőség között. Arisztotelészi erény: az emberi értelemben vett erény az lelki, hiszen a boldogságot is a lélek tevékenységének nevezzük.

Mit jelent a „hozzánk viszonyított közép” Arisztotelész etikájában és hogyan érhető el? Nehéz az egy jót fellelni és tenni, de könnyű a rosszra rátalálni. Úgy találjuk meg a helyes utat, ha tartózkodunk a szélsőségektől. A középérték a legjobb. Derék ember csak egyféleképpen lehet valaki, rossz ellenben sokféleképp. A jó tevését sokféleképpen elhibázhatjuk. Arisztotelész a szélső értékek elkerülését és a középérték megtalálását ajánlja. Ezt MEZOTÉSZ-nek nevezzük. Az erkölcsi erény a középérték, törekvése az érzelmekben és cselekvésben középre irányul.

Hozzon példákat a középértékre! pl.: nagylelkűség, ami a fukarság és a pazarlás között található; a bátorság, ami a gyávaság és a vakmerőség között; nemes becsvágy a felfuvalkodottság és a kishitűség között.

"Derék ember csak egyféleképp lehet valaki, rossz ellenben sokféleképp." - idézi Arisztotelész. A püthagoreusi ellentétpárokhoz illeszti a fenti mondatot.

Hogyan, miért?

Hiányzik a püthagoreusi ellentétpár!!!! Aki tudja írja meg a többieknek!

Miért tartja Arisztotelész igaznak és fontosnak az idézett mondatot?

Arisztotelész: ez az etika tartalmazza az emberi cselekvés átfogó elméletét, amely egyúttal boldogság- és erényelmélet is. Célja, hogy az etika tanulmányozója megtanulja egyre jobban tenni a jót, hogy ezáltal jobb emberré váljék.

Arisztotelésznek az a kijelentése, hogy jó emberré jótettek végrehajtása révén leszünk, paradoxont rejt magában: hogyan hajthatunk végre jótettet, ha magunk még nem vagyunk jók.

Magyarázata szerint különbséget kell tenni a jó lelki alkatot megalkotó és az abból fakadó tettek között.

Létezik egy objektív nagy aritmetikai közép, amely a szélsőségektől egyenlő távolságra van.

Létezik azonban egy „hozzánk viszonyított” közép is, amely különböző emberek esetében más és más.

„… az önmagunkhoz viszonyított közép az, amiben sem túlzás, sem hiányosság nincs; ez azonban már nem egyféle, s nem is mindnyájunk számára ugyanaz. Hat font hús pl. Milónnak, a híres krotóni atlétának kevés, viszont kezdő sportolónak valószínűleg sok volna, s így a közép kettőjük esetében eltérő, egyénileg meghatározott.

Az elhatározásra vonatkozó lelki alkat, amely a hozzánk viszonyított középben áll, amely egy szabálynak megfelelően határozható meg, mégpedig azon szabályoknak megfelelően, amely szerint az okos ember határozná meg.

Először a szélsőségeket kell ismernünk és azokból következtethetünk a középre. Mekkora összeg a megfelelő a jótékonysági bálra – 100 font sok; 2 ½ zsugoriság; ezektől a határoktól befelé haladva a helyes összeg meghatározása.

Arisztotelész etikájában csak bizonyos fajta cselekedeteket, élvezeteket igenel és idevonatkozó nézetét fejti ki a korábban már sokak által hangsúlyozott erkölcsi középről a meszonról szóló tanításában.

Az utóbbi szerint az embernek a maga életében tartózkodnia kell a szélsőséges tettektől, élvezetektől, és velük szemben a középutat, a meszon-magatartást kell választania, amely azonban nem a szó negatív értelmében vett középszerűséget jelenti.

Mi köze van az idézetnek a kör középpontjához?

Egy konkrét példán bemutatva: erényesek, boldogok akkor lehetünk, ha nem gyáván, nem vakmerően, hanem bátran viselkedünk. Magát ezt a közepet azonban hallatlanul, éppoly nehéz eltalálni, mint a kör középpontját. Nehéz egyrészt, mivel „derék ember csak egyféleképpen lehet valaki, rossz ellenben sokféleképpen.”

Másrészt pedig emiatt, hogy ez a meszon nem valamiféle fix matematikai vagy geometriai közép, hanem a konkrét körülményektől függő, egyénenként változó, mindenki számára a saját szempontjából értelmezett meszont jelenti.

Egyébként ez a pozitív tartalmú boldogságtan és etikai „közép”-elmélet két dologgal áll szerves kapcsolatban. – arisztotelészi bölcselet, - Sztageiritész társadalom utópiája, amely az állam élére a közepes vagyoni helyzetű embereket kívánja állítani.

Minden ember derék emberré válhat?

Itt a lehetőségről van szó, hogy hogy válhat azzá, a következő kérdésben pedig az kérdezik, hogy a valóságban ez hogy valósul meg. Aki tudja a két választ írja meg!

Minden ember derék emberré válik?

„Legeslegkiválóbb ember az , aki maga mindent felér ésszel; derék ember még az is aki a jó szóra hallgat; ám aki sem maga nem tud élni az eszével, sem más szavait nem szívleli meg, az már aztán haszontalan ember.”

Az emberek azért hajszolják a kitüntetést, hogy elhitessék magukkal, hogy ők valóban derék emberek.

Az erény bizonyos értelemben középhatár, amennyiben a középet igyekszik eltalálni. Hibáni sokféleképpen lehet: a rossz miként Püthagorasz tanítványai gyanították – a határtalan, a jó pedig a körülhatárolt dolgok közé tartozik; helyünket jól megállni azonban csak egyféleképpen tudjuk: ez az oka annak is, hogy az előbbi könnyű, ám eltalálni nehéz.

S rosszaságot a túlzás és a hiányosság, az erényt pedig a középhatár jellemzi

Középhatár két rossz között, melyek közül az egyik túlzásból, a másik a hiányosságból ered; s középhatár azért is, mert míg az egyik rossz a kellő mértéket túllépi, a másik pedig azon alul marad, az érzelmekben éppúgy, mint a cselekvésekben- az erény a középet találja meg és azt is választja.

Az erény közép, de abból a szempontból nézve mi a legjobb és a helyes, az erény a legfelső csúcs.

Nehéz dolog erkölcsösnek lenni, nagy feladat mindenben a közepet eltalálni; a kör középpontját sem tudja akárki eltalálni, hanem az aki ért hozzá. A két véglet közül az egyik mindig nagyobb hibát jelent, mint a másik – mivel a közepet eltalálni nehéz, be kell érnünk a második hellyel, s a rosszból a lehető legkisebbet kell választanink.

"Derék ember csak egyféleképp lehet valaki, rossz ellenben sokféleképp." - idézi Arisztotelész. A püthagoreusi ellentétpárokhoz illeszti a fenti mondatot.

Kant kiinduló gondolata az, hogy a jóakarat egyetemes érvényű, mindenütt jelen lévő. Nemcsak feltétele az erkölcsi cselekedetnek, de önmagában is érték. Pontosabban Kant rendszerében, amely formális s nem materiális erkölcstan, az egyetlen érték. Az embernek, mint gondolkodó lénynek az egyetlen kötelessége, hogy cselekedete – akár üdvös, akár káros következményeket von maga után – érvényt szerezzen e jóakaratnak. A hasznosság a jóakaratnak nem lehet vezérlő elve:” a jóakaratnak, mint az értékes drágakőnek, fénye önmagából táplálkozik”. Más szóval, értékét önmagából meríti, nem viszonyított, hanem abszolút.

A jóakarat a kötelesség fogalmához kapcsolódik. Kant azonban itt finom distinkciót eszközöl : különbséget tesz kötelességszerű – vágyainkkal, hajlamainkkal összeegyeztethető – és a kötelességből eredő cselekedetek között. Erkölcsileg értékesnek csak a kötelességből fakadó cselekedet minősülhet.

Kant abból indul ki, hogy nincs semmi más, amiről minden megszorítás nélkül elmondhatnánk, hogy jó, csak a jóakarat. Az egészség, a gazdagság, az értelem stb. csak annyiban jók, amennyiben jól használjuk őket. A jóakaratnak csak egyetlen motívuma van: megtenni kötelességünket önmagáért. Az ember azonban teljesítheti kötelességét alapvetően eltérő motívumokból kiindulva is. A kereskedő lehet becsületes annak

reményében, hogy hosszabb távon így növeli a nyereségét. Vannak akik altruisztikus megfontolásokból kötelességteljesítők, mások pedig örömüket lelik benne.

Ezeket a hajlamokat Kant az emberi természet adottságainak tartja, amelyek közt nem választhatunk. De választhatunk hajlamaink követése és kötelességeink között. A kötelesség, pedig mint olyan törvénynek való engedelmesség nyilvánul meg, amely minden racionális lényt egyetemlegesen kötelez.

Ezt a törvényt az ember olyan erkölcsi parancsokban ismeri fel, amelyeket nemcsak önmagára, hanem minden racionális lényre nézve is kötelező érvényűnek tart. Ezt nevezi Kant kategorikus imperatívusznak, melynek első megfogalmazása ez: „Cselekedj ama maxima szerint, amelyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen.”

A jóakarat nem attól jó, amit elér vagy véghezvisz, nem attól, hogy alkalmas valamely előre megszabott cél elérésére, hanem egyedül az akarás által, vagyis önmagában véve jó, és önmagában, semmivel sem összehasonlítva többre értékelendő, mint minden, ami általa bármilyen hajlam, vagy ha úgy tetszik, valamennyi hajlam javára együttvéve valaha is létrehozható lenne. Ha a sors különös kegyetlensége folytán vagy a mostoha természet szűkmarkúsága miatt ebből az akaratból teljességgel hiányoznék is szándéka valóra váltásának képessége, ha a legnagyobb erőfeszítést kifejtve sem járna sikerrel, s csak a jó akarat (természetesen nem mint puszta kívánság, hanem mint valamennyi hatalmunkban álló eszköz mozgósítása) maradna meg, még akkor is mint drágakő ragyogna, önmagában hordozván egész értékét.

Az ész, mint gyakorlati képesség, vagyis mint olyannal, amelynek hatnia kell az akaratra. Az ész igazi rendeltetésének azt kell tartanunk, hogy az önmagában jó, nem pedig, hogy a valamely más célhoz eszközül szolgáló akaratot hozza létre; ehhez pedig feltétlenül szükség volt rá, ha egyszer a természet a maga adottságait mindenütt célszerűen osztotta el. A legfőbb jónak kell lennie, ami az összes többinek, még a boldogság kívánságának is feltétele.

Az önmagában nagyra értékelendő és minden további szándéktól független jó akarat fogalma már a természetes józan észben is megtalálható ( ezért ezt nem kell megtanítani rá, hanem csupán rá kell ébreszteni arra, amit eleve magában hordoz). Hogy kifejthessük ezt a fogalmat, amely cselekedeteink értékének megítélésekor a legfontosabb mérce és minden egyébnek feltétele, vegyük most szemügyre a kötelesség fogalmát. Nem foglalkozik itt azokkal a cselekedetekkel, amelyek kötelességellenesnek számítanak; ezek esetében fel sem merül a kérdés, hogy kötelességből estek-e meg, hiszen éppenséggel ellentétesek a kötelességgel. Nehezebb felismerni a különbséget, ha a cselekedet kötelességszerű. Megfelel a kötelességnek, ha a szatócs nem csapja be tapasztalatlan vevőjét, s ha nagy a forgalom, okos kereskedő ezt nem is teszi, hanem mindenki számára ugyanazt az árat szabja meg. Így egy gyermek éppoly jól tud nála vásárolni, mint bárki más. Tisztességesen szolgál ki bennünket, mindez azonban távolról sem elég ahhoz, hogy azt higgyük, a kereskedő kötelességből és a tisztesség alapelveit követve járt el így; előnye származott belőle; nincs okunk feltételezni, hogy ezen kívül még közvetlen hajlandósága is lenne vevői iránt, és nem tételezhetjük fel, hogy mintegy szeretetből bármelyikünket is előnyben részesítené az ár tekintetében. A cselekedet forrása tehát nem a kötelesség és nem is a közvetlen hajlam, pusztán az önző szándék.

A kötelességből fakadó cselekedet morális értékét nem a szándék adja, amelyet valóra kellene váltania, hanem a maxima, amelynek alapján e cselekedetet elhatároztuk Értéke nem a cselekedet tárgyának valóságától, hanem pusztán azon akaráselvétől függ, amely szerint a cselekedet bekövetkezett.

A cselekedet morális értéke nem a tőle várható hatásban rejlik, és nem is a cselekedet valamely olyan elvében, amelynek indítóokát ettől a várt hatástól kellene kölcsönöznie. Márpedig a legfőbb és feltétlen jónak az akarat az egyedüli lelőhelye.

Különbséget kell tenni, tehát kötelességből véghezvitt és kötelességszerű cselekedetek között. Kötelességből akkor cselekszünk, ha az erkölcsi ésszerűség motivál bennünket. Például tartózkodunk mások félrevezetésétől, hiszen a hazugság egyetemes erkölcsi parancs aligha lehet. Ha azonban igazmondásunk alapja pusztán a barátság vagy a rokonszenv, akkor cselekedetünk pusztán kötelességszerű. Kant erőteljesen hangsúlyozza, hogy kötelességünket teljesítenünk kell, tekintet nélkül evilági vagy túlvilági következményeire.

Kant etikája deontológiai, azaz kötelességetika. A jó megtételének és a rossz kerülésének végső mozgatója a kötelesség teljesítése iránti elkötelezettség. A kötelesség pedig olyan cselekedet, amelyet a morális törvénynek való alávetettségből viszünk véghez, vagyis az erkölcsi törvény közvetlenül határozza meg akaratunkat. A morális kötelességek teljesítését még a boldogság vágya sem motiválhatja, noha a gyakorlati ész azt sugallja, hogy a jóakarat motiválta cselekedetek kísérő jelensége a boldogság. Ez – idealisztikus és fennkölt gondolkodásra valló etika.

A gyakorlati ész kritikájában és Az erkölcs metafizikájának megalapozásában az erkölcsi törvény tisztán formális meghatározásáról van szó. Milyennek kell lennie Kant szerint ennek a meghatározásnak? A parancs formáját Kant imperatívusznak nevezi. Az imperatívusz olyan akarathoz szól, amely sajátosságánál fogva nem szükségképpen általa határozódik meg. Az imperatívuszok arról beszélnek, hogy így és úgy cselekedni jó, ezt azonban „ egy olyan akaratról mondják, amely nem mindig azért tesz valamit, mert elképzeltetik vele, hogy így cselekedni jó.” Az imperatívuszok mindig feltételezik az eszes lény akaratának tökéletességét. Az isteni akarat számára nincs semmiféle imperatívusz: isten akarása önmagában szükségszerűen egybeesik a törvénnyel.

IV. Mi a cselekedetek értékének megítélésekor a legfontosabb mérce Kant szerint?

Az önmagában nagyra értékelendő és minden további szándéktól független jó akarat fogalma már a természetes józan észben is megtalálható. Hogy kifejthessük ezt a fogalmat, amely cselekedeteink értékének megítélésekor a legfontosabb mérce és minden egyébnek feltétele, vegyük most szemügyre a kötelesség fogalmát, amely - noha bizonyos szubjektív megszorításokkal és akadályokkal – magában foglalja a jó akaratét.

Szerintem egy mondatban a cselekedetek értékének megítélésekor a legfontosabb mérce Kant szerint a jó akarat.

Kell-e tanítani a jó akaratot, s miért?

Nem kell megtanítani rá, hanem csupán rá kell ébreszteni arra, amit eleve magában hordoz.

Mi a különbség a kötelességszerű és a kötelességből megtett cselekedet között?

Erkölcsileg értékesnek csak a kötelességből fakadó cselekedet minősülhet. Kötelességből akkor cselekszünk, ha az erkölcsi ésszerűség motivál bennünket. Például tartózkodunk mások félrevezetésétől, hiszen a hazugság egyetemes parancs aligha lehet. Ha azonban igazmondásunk alapja pusztán a barátság vagy rokonszenv, akkor cselekedetünk pusztán kötelességszerű.

Mi adja a kötelességből elkövetett tett morális értékét?

A kötelességből fakadó cselekedet morális értékét ne a szándék adja, amelyet valóra kellene váltania, hanem a maxima, amelynek alapján a cselekedetet elhatároztuk. A jellem morális és hasonlíthatatlanul legfőbb értéke az tudniillik, hogy az ember a cselekedetet nem hajlamból, hanem kötelességből cselekszik jót. Igyekezzék előmozdítani a maga boldogságát, mégpedig nem hajlamból, hanem kötelességből. Viselkedésének voltaképpen így van igazán morális értéke.

Mit nevez Kant gyakorlati észnek?

A gyakorlati ész bizonyos vonatkozásban felette áll a tiszta (elméleti) észnek. A tiszta ész – véli Kant – áttekinthető egész, hiszen „ a priori bennünk van”, s tapasztalataink nem módosítják. Az a cselekedet erkölcsös, amely autonóm akarati döntés alapján jött létre, vagyis a gyakorlati ész törvénye motiválja. Aki így cselekszik, helyesen cselekszik, mert teljesíti kötelességét, tekintet nélkül annak következményeire.

Mit nevez Kant az ész parancsának mi ennek a formája?

A parancs formáját Kant imperatívusznak nevezi. Az imperativusz olyan akarathoz szól, amely sajátosságánál fogva nem szükségképpen általa határozódik meg. Az imperatívuszok arról beszélnek, hogy így és így cselekedni jó, ezt azonban „ egy olyan akaratról mondják, amely nem mindig azért tesz valamit, mert elképzeltetik vele, hogy így cselekedni jó.” Az imperatívuszok mindig feltételezik az eszes lény akaratának tökéletlenségét. Az isteni akarat számára nincs semmiféle imperatívusz: isten akarása önmagában szükségszerűen egybeesik a törvénnyel.

Mi a különbség a hipotetikus és a kategórikus imperatívusz között?

(az imperatívusz a parancs formulája)

Hipotetikus imperatívusz olyan lehetséges cselekedet gyakori szükségszerűségére utal , amely eszköz valaminek az elérésére, amit akarunk .

Kategórikus imperatívusz, az amely valamilyen cselekedetet önmagáért valóan, nem pedig egy másik célra vonatkoztatva jelenít meg objektíven szükségszerűként.

Írja le és elemezze a kategórikus imperatívusz általános megfogalmazásainak egyikét?

1.) Kategórikus imperatívusz egyetlen egy van, éspedig: csak olyan maxima alapján cselekedj, amelyet követve egyúttal azt is akarhatod,, hogy maximád általános törvény legyen.

Ha kategórikus imperatívuszról van szó, akkor azonnal tudom, hogy mit tartalmaz. Ugyanis az imperatívusz a törvényen kívűl csak azt a szükségszerűséget tartalmazza, hogy a maxima (cselekvés szubjektív elve) feleljen meg e törvénynek, a törvény viszont semmilyen korlátozó feltételt nem foglal magába. Így nem marad egyéb, mint egy törvény általánossága egyáltalában véve. Ennek kell, hogy megfeleljen a cselekedet maximája, és voltaképpen egyedül ezt a megfelelést jeleníti meg az imperatívusz szükségszerűként.

2.) Kategórikus imperatívusz , amelynek nem feltétele egy valamely meghatározott viselkedés által megvalósítandó szándék, hanem amely ezt a viselkedést közvetlenül parancsolja meg. Nem a cselekedet anyagára vonatkozik, meg arra, amit a cselekedetnek eredményeznie kell, hanem arra a formára, elvre, amely a cselekedetet magát eredményezi. Lényegi jósága az érzületben rejlik, bármi legyebn is az eredmény. Ezt az imperatívuszt az erkölcsiség imperatívuszának is nevezhetjük.

Írja le a kötelességre hozott négy kanti példát!

1.) életünket, csak azért mert valamilyen oknál fogva terhessé vált számunkra , nem szabad kioltanunk – önmagunkkal szembeni teljes (elengedhetetlen, tartozás jellegű) kötelesség .

2.) Nem vághatjuk magunkat szorult helyzetekből hazug ígéret árán – a másokkal szembeni teljes ( elengedhetetlen, tartozás jellegű) kötelesség

3.) Nem engedhetjük képességeinket parlagon heverni – az önmagunkkal szembeni nem teljes (érdemnek számító) kötelesség

4.) Rászorulók láttán nem tagadhatjuk meg a segítséget – másokkal szembeni nem teljes (érdemnek számító) kötelesség.

Minek az okaival kell foglalkoznia a gyakorlati filozófiának: 1. annak okaival ami megtörténhet; 2. ami meg fog történni; 3. aminek meg kell történnie, még ha sohasem történik is meg?

A gyakorlati filozófiában nem az a teendő, hogy annak okaival foglakozzon, ami megtörténik, hanem, hogy annak törvényeit tisztázza, aminek meg kell történnie, még ha sohasem történik is meg, vagyis az objektív gyakorlati törvényeket. Nem annak okait kell tehát vizsgálnunk, hogy miért tetszik vagy nem tetszik valami, hogy miben különbözik a puszta érzéki élvezet az ízléstől, s ez utóbbi különbözik-e az ész valamilyen általános tetszésétől, hogy min alapszik az öröm és az örömtelenség érzése és ebből miként fakadnak a hajlamok.

Írja le és értelmezze a kategórikus imperatívusz cél-eszköz tartalmú megfogalmazását!

Az akarat önmeghatározásának objektív alapja a cél, aminek ha pusztán az ész által van adva , minden eszes lény számára egyforma érvénnyel kell bírnia. Eszköznek nevezzük viszont azt, ami pusztán ama cselekedet lehetőségének alapja amelynek hatása a cél. Ha van valami, aminek létezése önmagában abszolút értékkel bír, ami mint önmagában vett cél, meghatározott törvények alapja lehet, akkor ebben egy kategórikus imperatívusz vagyis egy gyakorlati törvény alapját lelhetjük fel. Az ember és általában véve minden eszes lény önmagában való célként létezik, nem pedig pusztán eszközként, amely egy másik akarat tetszés szerinti használatára szolgálna; ezért mind magára, mind más eszes lényekre irányuló cselekedetében mindenkor egyúttal célként is tekintetbe kell jönnie.

Hogyan lett az ember -Nietzsche szerint – ígéretet tenni képes lény?

Az embert feledékeny állatnak nevezi Nitzsche, amelynek a feledés érőt , a szilárd egészség egy formáját jelenti, kifejleszett önmagában egy ezzel ellentétes irányú képességet, az emlékezetet, amelynek segítségével bizonyos esetekben a feledékenység működését felfüggeszti, nevezetesen pedig olyan estekben, amelyekben ígérni kell.

Milyenné teszi az embert a közerköcs? Hogyan jellemzi Nietzsche a független embert?

Az embert a közerkölcs , valamint a társadalmi kényszerzubbony segítségével KISZÁMÍTHATÓVÁ tették.

A független egyén (szuverén indivídum) aki csak önmagához hasonlít, a közerkölcstől újra megszabadult, autonóm, erkölcs fölötti egyén, tehát saját, független, tartós akarattal rendelkező ember, aki képes ígérni, testet ölt benne a hatalom-és szabadságtudat, az ember tökéletességének érzete. Ez a felszabadult ember valóban képes ígérni, a szabad akarat ura. Tisztában van azzal, hogy milyen fölényben van azokkal szemben akik minderre nem képesek. Értékmérője: önmagát tekint alapnak és így tekint másokra (tisztel vagy megvet).

Hogyan alakul ki a lekiismeret, ill. a rossz lelkiismeret?

Az önrendelkezés és a sors fölötti hatalom élménye meghatározó erejű ösztönné rögzült és ezt az ösztönt lelkiismeretének nevezi a független ember. Önmagunkra igen mondani nagyon fáradságos munka gyümölcse. Tűzzel-vassal rögzítenek valamit az ember emlékezetében és az ember csak arra emlékezik, ami tartós fájdalmat okoz neki. Az emlékezet alkotása sohasem ment vér, mártírok és áldozatok nélkül. Minél rosszabbul működött az emberiség emlékezete, annál iszonyatosabbak voltak a szokásai ( a büntetőtörvények keménységén lemérhető, mennyi gondja volt az emeberiségnek azzal, hogy legyőzze a feledést, és az érzelmek és vágyak pillanatra rabszolgáinak az emlékezetébe vésse a társadalmi együttélés egynéhány elemi követelményét). Ezekkel az eljárásokkal sikerült az emélekezetbe rögzíteni öt-hat „nem-akaromot”, amelyhez képest aztán képesek voltak ígérni, és társadalmi együttélés előnyeit válsztják. Végül is ez a fajta emlékezet térítette őket észre. A „jó lelkismeret” létrejötte mögött rengeteg vér és kegyetlenkedés rejtőzik.

A rossz lelkiismeret súlyos betegségnek tekinti Nietzsche , amelyet az ember az általa valaha megélt legnagyobb változás során kapott meg, ez a változás pedig az volt , amikor rádöbbent, hogy végérvényesen bezárta önmagát a társadalom és a béke korlátai közé. Az ellenségeskedés,, a kegyetlenség, a szilaj harcikedv, a rombolás az agresszivítás ösztöne, a rajaütés, zavarkeltés vágya –és mindez szembefordul azzal az emberrel akiben élnek ezek az ösztönök: ez a rossz lelkiismeret eredete. A rossz lelkismeret azoknak az embereknek a tudatában sarjadt ki, akik a történelem folyamán nagyon sokáig ítélkeztek és büntettek.

Milyen kapcsolatban állnak egymással a bűn, adósság, büntetés és megtorlás?

A bűn, mint morális fogalom az adósság anyagi fogalmából eredeztethető.

A büntetés megtorlásként teljes egészében az akaratszabadság vagy ennek ellentéte figyelembevétele nélkül alakul ki.

Mi az értelme, eredménye a büntetésnek?

A büntetés eldurvítja és megkeményíti a szívet; összpontosít; kiélezi az ellenálló erőt. Ha néha elő is fordul, hogy megtöri az energiát és bekövetkezik a szánalmas megalázkodás és lealacsonyodás, az ilyen eredmény mindig kevésbé épületes, mint a büntetés átlagos hatása, amelyet a száraz és sötét komorság jellemez.A büntetés ássa alá leghatározottabban a bűntüdat érzésének kifejlődését.

Jobbá teszi-e a büntetés az embert vagy nem? Miért?

A büntetés nem teszi jobbá az embert csak megszelidíti.(Más kárán tanul az okos). Lehet, hogy tanul, de hitványabb is lesz, és szerencsére elég gyakran ostobább is.

Mit jelent a „megszelidítés” ?

A büntetés eszközeivel elért fokozódó félelem, éleselméjűség, a vágyakon való uralkodás eredménye.

Mit jelent az igazságosság kezdetben, majd mivé válik?

Az igazságosság legrégebbi és legnaivabb morálkánonja , hogy mindennek megvan maga ára, és minden megfizethető. Ez az első fokú igazságosság, amely nem egyéb hasonló mennyiségű hatalommal rendelkező egymáshoz való jóakaratánál, hogy kompromisszum árán újra és újra megújítsák egymás között a szövetséget és néhány hatalmasság egymás között újra meg újra kölcsönös engedményekre kényszerüljön. Az igazságosság azzal a kezdődött:” Minden megfizethető, mindent meg kell fizettetni” és azzal végződik, hogy a társadalom szemet huny, futni hagyva a fizetni képtelen adósokat-úgy végződik, ahogy minden jó dolog ezen a földön: megszüntetni önmagát. Az igazságosságnak ez az önpusztítása amit úgy hívnak, hogy kegyelem.

Mit nevez Nietzsche az ember bensőségesítésének, a mit ért az önmaga ellen forduló állati lelken?

Minden olyan ösztön amely kifelé nem elégülhetett ki, befelé fordul- ezt nevezi Nietzsche az ember bensőségesítésének -, és így fejlődik ki az emberben az, amit később a „lelkének” neveznek.

Az ember szenved az embertől vagyis önmagától (az állati múlttal való túlságosan gyors szakítás következménye , ugrás és zuhanás egy új állapotba, hadüzenet a régi ösztönöknek, amelyekben eddig meglelte erejét, örömét és félelmet ébresztő tekintéjét) ez a maga ellen forduló állati lélek.

Mit vesznek magukra az ókori görögök istenei és mit a keresztény isten? 1. a büntetést; 2. a bűnt; 3. a bűnhődést?

A görög istenek nemes módon a bűnt, a keresztény isten pedig a bűnhődést.

Milyen kapcsolatban állnak egymással az ember természetes ösztönei és a rossz lelkiismerete?

Az ember legtermészetesebb ösztöne a szabadságösztön, és ebben az elnyomott, önmagán bosszút álló szabadság-ösztönben van a rossz lelkiismeret eredete.

Mit jelent egzisztencialista filozófusnak lenni Sartre szerint?

Az egzisztencializmus a kegkevésbé megbontránkoztató , a legszigorúbb tanítás, amely kizárólag szakemberek és filozófusok számára készült és könnyen definiálható. Az egzisztencialisták úgy vélik, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát vagyis, hogy a kindulópont mindig a szubjektivitás.

Milyen lény az ember Sartre szerint?

Az ember egy olyan lény akinél az egzisztencia megelőzi az esszenciát*, egy lény aki van mielőtt bármily fogalom definiálná létezését, ez a lény az ember az emberi realitás.*(Az ember először létezik, önmagára talál, feltűnik a világban és csak azután definiálja önmagát) Az ember nem csupán olyan lény amilyennek választotta magát, hanem egyúttal törvényhozó is, aki önmagával együtt az emberiséget is választja.

Humanizmus-e az egzisztencializmus és miért?

Tulajdonképpen igen, hiszen a humanizmus az embert, az emberi egyéniség szabad fejlődését középpontba állító eszmei áramlat. Az egztisztencializmus alatt pedig Sartre szerint olyan tant értünk, amely lehetővé teszi az emberi életet és amely azt hirdeti, hogy minden igazság és cselekvés emberi környezet implikál, és az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.

Mire terjed ki az ember felelőssége?

Az ember felelős önmagáért, szorosan vett egyéniségért,egész létéért, felelős minden emberért.

Hogyan jellemzi Heller Ágnes a premodern ill. a modern embert?

A modern személy: esetleges személy. Ez az esetlegesség, tágabb értelemben az emberi létállapot egyik összetevője, hiszen genetikai készletünkben semmi sincs, ami eleve meghatározná, hogy pontosan ebben a korba, társadalmi helyzetbe, kasztba, osztályba és hasonlókba szülessünk bele. A modern személyre a kettős esetlegesség a jellemző, és a cél nélküli lehetősegek halmazaként születik.

A premodern emberek viszont csak ritkán voltak tudatában ennek az estelegességenek.. A vérségi kötelékeket és a lakóhelyet rendszerint úgy fogták fel, mint amelyek meghatározzák a személy létezését. A premodern időszakban az emberek arra születtek, hogy emezt vagy amazt tegyék, ezzé vagy azzá váljanak, ilyenenként vagy olyanonként halljanak meg.

Hogyan lesz a modern ember sorssal bíró lény?

A modern személynek magának kell megválasztania élete kereteit, célját azaz önmagát, önmaga sorsát, ha ezt nem teszi meg, akkor mások fognak helyette választani. Önmagunk választása: sorsválasztás. Önmagadat választani annyit tesz, hogy saját sorssal bíró személyként ismered meg magad.

Kikre utal és miért az „Ismerd meg önmagad!”, ill. a „Válaszd önmagad” parancs?

Ez a két parancs a modern emberre utal. Ez az „önmagukankat választani„ egzisztencialista képlete úgy is értelmezhető, mint a modernitás létformájának leírása. A modern személynek magának kell megválasztania élete kereteit, célját- azaz önmagát. A „Válaszd önmagad” tulajdonképpen az „Ismerd meg önmagad” modern megfelelője.

A morálfilozófia:

A morálfilozófia a „Mit helyes tennem?” kérdésre kínál választ.

A morálfilozófiákat azért kell megfogalmazni, hogy irányelveket nyújtsanak bármely elképzelhető morális tanácshoz, amelyet bármely helyzetben, bármely olyan személynek adunk, aki morális alapon szándékozik dönteni és cselekedni.

A morálfilozófiák nem vallások – tekintélyük önmagukon nyugszik, magát a filozófiát kell tekintéllyel felruházni, mely alapján tanácsért fordulhatunk hozzá, amikor morális választással szembesülünk.

Az erkölcsi életszféra legjelentősebb mozzanata a választás.

A premodern és a modern kor közti különbség a morálfilozófia tekintetében:

A premodern társadalmakban ez a fajta tekintély egyszerű és természetes módon jelentkezik: a filozófus annak a közösségnek a tagja, amelyhez szól. Résztvevő megfigyelő. Annyiban résztvevő, amennyiben alapvető értékeiben, erényről kialakított elképzeléseiben, morális előírásaiban a közösségnek többi tagja is osztozik. Annyiban (viszont) megfigyelő, amennyiben számba veszi, boncolgatja és példákká sűríti az etikus viselkedést, ill. amennyiben mindezeket értelmezi és magyarázza.

A filozófiának akkor van szilárd tekintélye, ha a filozófus erős, és címzettjei által felfogható érveket sorakoztat fel a jó élet mellett.

Az (igazi) probléma a modern világban merül fel. Azok a filozófusok, akik premodern módra továbbra is adott közösség tagjait szólítják meg, s tekintélyüket a közösséghez tartozásukból merítik, nem képesek arra, hogy általános iránymutatással szolgáljanak. Márpedig a modern filozófiák olyan emberekhez szólnak, akik egyidejűleg igen sokféle konkrét norma közegében élnek (pl. egyazon szakmát űznek és közös szakmai etikát vallanak, de ebből nem következik, hogy családi, vallási és állampolgári etikai felfogásuk is közös v. fordítva).

Mit választ az önmagát választó ember, azaz mi a tartalma önmagad választásának?

A premodern korban a vérségi kötelék, társadalmi helyzet, lakóhely határozta meg a személy létezését. Az emberek akkor már születésükkor azok voltak, amik, akik.

A modern ember ezzel ellentétben esetleges személy, úgymond „bele van vetve a világba”, nem a születése pillanatában nyeri el rendeltetését, élete célját (théloszát). Nincsen társadalmilag mintába rendezett célja, nem tud társadalmilag meghatározott rendeltetés keretei között választani: neki magánk kell megválasztania a kereteket (élete kereteit), célját – azaz önmagát. Ha nem választjuk önmagunkat, mások fognak helyettünk választani. Ha nem mi választunk, választjuk életünket, nem tűnik fel előttünk cél – cél nélkül fogunk élni, de ha célt, rendeltetést választunk magunknak, akkor magunkat választjuk. Az önmagát választó ember a céljait, a sorsát választja. Azzá válik, ami.

„Önmagad választása” az „ismerd meg önmagad” modern megfelelője. Önmagadat viszont csak akkor ismered meg, ha azzá válsz, ami vagy. Mihelyt önmagadat választod azzá válsz, ami vagy.

Önmagad választása: sorsválasztás. Saját sorssal bíró személyként ismered meg magad. Létezés és a létezés tudata elválaszthatatlanok.

Az én választása: egzisztenciális választás, mert a létezés választása is egyben.

Az egzisztenciális választás: önmagunk választása, a tevékenység és nem a végeredmény.

Heller szerint mire alapozható (és miért) egy modern morálfilozófia?

A modern emberekben a közös: valamennyien esetlegesek. Ezen az „univerzális alapon” megérthetik egymást. Erre a közös élettapasztalatra és sorsra alapozható a modern morálfilozófia, ami így minden esetleges személyhez szól.

Milyen világban jellemzi az emberi kapcsolatokat szimmetrikus, illetve aszimmetrikus reciprocitás?

Az esetleges személy nem elvont Férfi vagy Nő – senki sincs ilyenként belevetve a világba. Konkrét emberi lényként születünk, egyedi példányként, különféle tehetségekkel, egyedi gyermekkori tapasztalatokkal. Lehet vidám az alaptermészetünk, de lehetnek mélabús hajlamaink is. Ám mindnyájan esetleges személyek vagyunk, méghozzá egyforma mértékben, attól függetlenül, hogy szegénynek vagy gazdagnak, szerető vagy gondatlan szülők gyermekének, háborúban vagy békében, demokráciában vagy diktatúrában, vidámságra vagy szomorúságra hajlamosítva születtünk-e. A helyzet, amelybe születésünk nyomán vettettünk, egyik vagy másik életmód „valószínűségét” vagy „objektív esélyeit” szabja meg.

Az esetleges személy a valamennyiünkben közös élettényre, az esetlegességre hivatkozva képes kommunikálni az összes többi esetleges személlyel. Minden esetleges személy jogosult megvitatni az esetlegesség eshetőségeit, hiszen ő maga esetleges, miként mindazok is, akikkel érintkezik. A beszélő és a megszólított viszonyára a szimmetrikus reciprocitás jellemző.

Mit jelent a különbség kategóriája alatti választás?

Önmagunk, vagyis sorsunk választásakor „adott ügy” vagy „adott hivatás” emberének is választhatjuk magunkat, de ezzel meg is különböztetjük magunkat. Az ilyenfajta egzisztenciális választás végső soron elválasztja egymástól az embereket, ahelyett, hogy egyesítené őket.

Akár bizonyos hivatás vagy ügy emberének, akár adott személy barátjának (vagy szeretőjének), vagy bármi másnak választjuk magunkat, a különbség kategóriája alá rendelődünk, s életünkben minden az áldástól vagy átoktól függ (az adott ügy, hivatás kimenetele külső hatalmaktól, körülményektől függ).

A különbség kategóriája alá eső egzisztenciális választás fogalmából az következik, hogy nem mindenki választhat ugyanúgy.

Mit jelent az univerzális kategória alatti választás?

Az univerzalitás kategóriája alatt tehető egzisztenciális választás, olyan választás, amely a választó személyt nem elválasztja a többiektől, hanem, ellenkezőleg, egyesíti velük.

Az univerzalitás kategóriája alatt választani önmagunkat, annyit jelent, hogy „jó személynek” választjuk magunkat. Ez a morális választás, mert általa a morált választjuk.

Az etikum egzisztenciális választása az univerzalitás kategóriája alá tartozik. Mindannyian szabadon választhatjuk valamennyi meghatározottságunkat, s dönthetünk arról, hogy olyan tisztességes és jó személyek leszünk, amik és amilyenek vagyunk.

Az univerzalitás kategóriája alá tartozó egzisztenciális választást rendszerint korábban tesszük, mint a többi fajta egzisztenciális választást.

Milyen relációt ajánl Heller a két kategória alatti választás vonatkozásában?

Csak a létezés modern formájában különíthető el teljesen egymástól önmagunknak a különbség, illetve az univerzalitás kategóriája alatti választása. A kétfajta választás között mégis elképzelhetők közvetítések, ezek ebben az értelemben vegyíthetők is, ám teljesen sohasem egyesíthetők.

Milyen relációt nevez abszolút kockázatnak és miért?

Ha valaki az univerzalitás és a különbség kategóriája alatt egyaránt választja magát, az egyes választások között fontossági sorrendet kell megállapítanunk. Az első az abszolút, a második az alapvető választásunk.

Önmagunk abszolút választása a különbség kategóriája alatt, miközben az univerzalitás kategóriája alatt is választjuk magunkat: abszolút kockázat.

Ha ugyanis kizárólag a különbség kategóriája alatt választottad magad, mégcsak észre sem veszed, ha választásod nem sikerül. Mások szemében mulatságos alak vagy, miközben még boldogtalan sem leszel, ehelyett abban a meggyőződésben élsz és halsz, hogy jól választottál (ügyet, hivatást vagy adott személyt), a többiek pedig egyszerűen bolondok. Ám ha az univerzalitás kategóriája alatt is választod magad, nem kereshetsz és találhatsz vigaszt az öncsalásban. Még le is mondhatsz abszolút választásodról, s ez által már nem vagy az a személy, aki „arra rendeltetett, hogy ez vagy az legyen belőle” – s ezáltal végtelenül boldogtalanná válnál. Nem vigasz számodra, hogy jó (tisztességes) vagy. Az ilyen sorsú emberek a valószínű öngyilkosjelöltek.

Mi történik, ha rosszul választottunk?

Ha a választásunk sikertelennek bizonyul, szakadék támad önképünk és a között, ahogy mások észlelnek bennünket.

Mi jellemzi azokat, akik tetteik magyarázatakor másokra utalnak, pl.: „Azért csináltam, mert boldogtalan gyermekkorom volt.”?

Önmagunk etikai választása annyit jelent, hogy olyan személynek választjuk magunkat, aki választ jó és rossz között. Pl. tisztességes ember leszek, mert arra rendelem magam, hogy tisztességes ember legyek. Az ember megteheti, hogy nem választja magát szőröstül-bőröstül, hanem válogat. Választja tehetségét, de esendőségeit nem; választja törzsét, de szüleit nem. Akik teljes mértékben választják magukat, nem utalnak másokra tetteik magyarázatakor. Nincsenek kifogásaik, mert ilyenekre nincs szükségük – mert ők választották magukat teljes egészében.

Miért ugrás az egzisztenciális választás?

Az egzisztenciális választás sem racionális, sem irracionális. Pontosabban a választást megelőző és az azt követő állapot között ugrás van. Kisebb vagy nagyobb mértékben természetesen minden, vagy majdnem minden választás, ugrás is egyben. Meghallgatjuk az érveket, majd végül elhatározásra jutunk. Többnyire gyorsan kell döntenünk, korlátozott idő áll rendelkezésünkre az elhatározáshoz. Vállaljuk tehát a kockázatot és belevágunk, egyfajta cselekvést választunk egy másik helyett. Az ugrás lehet igen kicsi, de lehet hosszú is.

Az „egzisztenciálisnak” nevezett választás a lehető leghosszabb ugrás a személy életében, mert a holisztikus választás esetén az egész életünket tesszük kockára.