ETIKA kiegészítés

ETIKATÖRTÉNET-hez kiegészítés (dia) /elégértelmetlen/

„SAJÁT halálát add meg Istenem,
mindenkinek, azt, ami létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.”( Rilke, R. M. (1875-1926)
(Ford. Nemes Nagy Ágnes)

Erkölcs = morál
Erkölcsiség = moralitás (az egyén, az individuum erkölcsfelfogása).

mos (latin) erkölcs
moralis (latin) erkölcsre vonatkozó
(((Erkölcsi prédikáció= moralizálás)))


„Engem sunyiságra oktat az erkölcs.
Rólad is ezt hiszem.
Huszonnyolc éve éhezem,
Rajtam már csak a fegyver foghat”

(József Attila: Számvetés)

Lorenz-attraktor – a káoszelmélet ‘képi metaforá’-ja. Bagoly? Pillangó? Bűvös kép, mely feltárta a rendezetlen adathalmazban rejlő szerkezetet. „Minthogy a rendszer sosem ismétli pontosan önmagát, a pálya sosem metszi önmagát, hanem körbe-körbe jár. Az attraktoron való mozgás elvont mozgás, de magán viseli a valóságos rendszer mozgásának sajátosságait.” (Gleick, J.: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl K. 2000.)

„Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is.
Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.”

(József Attila: Két hexameter)

"A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sohse
áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"
(John Keats (1795-1821) ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ Ford.: TÓTH ÁRPÁD)
Az ókori görög embereszmény: sokoldalú, harmonikusan képzett ember,
a kalotagathosz.

kalósz (gör.) szép
agathósz (gör.) jó


Az értékek három fő eleme: szép, jó, igaz.
„Az isteni szép, bölcs, és jó, és minden, ami ezekkel rokon; ezek táplálják és növelik a lélek szárnyait, de a rút, rossz, és minden, ami az előbbiekkel ellentétes, sorvasztja és pusztítja.” (Platón: Phaidrosz 246. e)
etika (gör. éthika) az elnevezés Arisztotelész ‘leleménye’.
éthosz (gör.) szokások összessége; emberi jellem
esztétika (gör. Aiszthészisz) érzékelés, észlelés
Az etika arisztotelészi meghatározása: gyakorlati filozófia.
- az emberi cselekedetekkel foglalkozik, fő kérdése: Hogyan élhet jó életet az ember?

másként: Mit kell tennem ahhoz, hogy jó ember legyek?
(- derék ember legyek?; - boldog ember legyek?)

(Hiszen: az élet célja az élet, a jó élet, a boldog élet, az eudaimonia)
- phília, szophia
(úton-levés)
A KÉRDÉS lényeges! A válaszok sokfélék.
Karl Jaspers a filozófiai kérdések eredetéről:
Rácsodálkozás – Lételméleti kérdés - Ontológia
Kétely – Ismeretelméleti kérdés – Gnoszeológia
Határszituációk – Rendeltetés / Értelemkeresés - Etika

Etika? / etikatörténet!
Jó élet? Boldogság? Rendeltetés? A törekvésen - s nem annyira a cél elérésén - van a hangsúly. A rendeltetés eredeztethető sokféle forrásból.

etika (gör. éthika) az elnevezés Arisztotelész ‘leleménye’.
éthosz (gör.) szokás, hagyomány, illem, szokások összessége; emberi jellem
étheó (gör)
- feszítetten törekedni valami felé; nekifeszülni valaminek,
- átszűrök, megvizsgálok valamit. (A görög felfogás szerint az ember végzete, illetve sorsának alakulása - vázlatosan és nagy körvonalakban - kiolvasható magából az emberi természetből.
- „Az éthosza kinek-kinek számára a daimon.” (Hérakleitosz)



Bevezető - A szofisták és Szókratész erkölcsfelfogásához
„Így telik el az életem […] csattogtatom az ollót, fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán mi marad nekem az életből? […] Semmi értelme az életemnek. […] Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrász, ennyi lett belőlem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember volnék. […] De hát […] ilyesmire az én munkám mellett nincs idő. Mert az igazi élethez idő kell. Szabadnak kell lenni.” (Ende, M.: Momo. Avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt)
„Lám, mire fecséreltem el egész életemet, mi kötötte meg kezem-lábam, mi akadályozott meg abban, hogy feltaláljam a puskaport! Ha ez nincs, akkor okvetlenül feltalálom a puskaport, vagy felfedezem Amerikát, pontosan nem tudom mit, de valamit okvetlenül felfedezek, vagy feltalálok!” (Dosztojevszkij: A félkegyelmű)
A filozófiai gondolkodásban, a filozófia művelésében a KÉRDÉS nagyon lényeges.
Filozófia? - Filozófiák, filozófiatörténet!
Etika? - Etikák, etikatörténet!
Az ember álláspontjára helyezkedett Immanuel Kant (1724-1804) - 3 kritikai mű - 3 kérdés
Mit tudhatok? (A tiszta ész kritikája)
Mit kell tennem? (A gyakorlati ész kritikája)
Mit remélhetek? (Az ítélőerő kritikája)
Ám a legfőbb kérdés: MI AZ EMBER?
Határok, határsértések, ‘mániák’,
Ressentiment

Trencsényi-Waldapfel Imre:
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Mészöly Dezső:
„Számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincs.”

Ratkó József:
„Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.”

Martin Heidegger alapján:
„Sok van, mi hátborzongató, de az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.”
(Szophoklész. Antigoné (Első kardal) In: Heidegger, M.: Bevezetés a metafizikába, ford.: Vajda Mihály)
Az ember elhagyta teremtéskor kapott helyét, a civilizáció megrontotta ezt a lényt és világát – fogalmazta Rousseau.
Ajánlása: Vissza a természethez!
Rousseau - nyomán pedig - az ember álláspontjára helyezkedett Kant rögzíthetetlen lényként jellemezte az embert.
Kant szerint az ember determinált természeti lény és öntörvényű, szabad, szellemi lény is. (Ld.: rácsodálk. mondat).
Kierkegaard (1813-1855) Az ember szellem, Én, önmagához viszonyuló viszony. Aki - miközben önmagához viszonyul -, viszonyul Másokhoz is. Az ember szintézis, kétségbeesetten önmaga akar lenni, vagy kétségbeesetten nem akar önmaga lenni.
Nietzsche (1844-1900) „Olyan állatot kitenyészteni, amely képes ígérni – vajon nem ezt a paradox célt tűzte ki a természet az embert illetően?”
Nietzsche fenti kérdésében rejlő állítás: az ember ígéretet tenni képes lény.
Az ember a legravaszabb állat.
Az ember híd, kötél: az állat és az emberibb ember közötti átalmenet.
Nietzsche paradox kérdése: „Hogyan legyünk azzá, amik vagyunk?”
(Ecce homo alcíme)

A „közönséges” vagy „hétköznapi” emberek különböző rétegeiről
- ostobák, korlátoltak (szerencsésebbek, boldogabbak)
- „sokkal okosabbak” (kevésbé szerencsések, kevésbé boldogok)
„Az okos közönséges ember […] lángeszű és eredeti embernek képzeli magát, mégis megmarad a szívében a kételkedésnek az a kis férge, amely addig-addig rágja, hogy az okos ember néha teljesen kétségbe esik, és ha bele is törődik sorsába, már teljesen megmérgezte a csontja velejéig hatoló hírvágy.”
„[…] életük alkonyán legfeljebb többé-kevésbé rosszmájúak lesznek.”
(Dosztojevszkij: A félkegyelmű)
Ressentiment
[+ Feljegyzések az egérlyukból; + Nietzsche - ressentiment]
(Fr. e.: röszantiman, jelentése: haragtartás, titkos neheztelés)

Nietzsche és Dosztojevszkij is - számos írásában - kiválóan ábrázolta ezt a jelenséget, az ő gondolataikra/írásaikra utalva mondta Heller Ágnes, hogy a ressentiment a modern társadalmak emberének egyik gyakori lelki betegsége: irigység, ‘rosszmájúság''.

(Egyenlő esély, egyenlőség eszméje - Miért nem én, mikor a másik igen?)
Az okos közönséges emberekről: „Akadnak furcsa esetek is: némelyik becsületes ember pusztán az eredetieskedés vágyából kész akár aljasságot is elkövetni; az is megesik, hogy némelyik ilyen szerencsétlen ember nemcsak becsületes, hanem jó is, családja számára maga a gondviselés […], és mégis mi történik? Egész életén át nem tud lecsillapodni!
Számára egy cseppet sem megnyugtató, nem vigasztaló az a gondolat, hogy olyan jól teljesítette emberi kötelességeit; ellenkezőleg, épp ez bosszantja:
„Az ember szabadnak születik, azaz életútját nem határozza meg születése. Minden ember self-made man. A modern társadalom éppen ezért elégedetlen társadalom.”
„A modern embernek meg kell tanulnia tisztességesen együtt élni azzal a tudattal, hogy másoknak, esetleg kevésbé érdemeseknek is, minden jobban sikerül.”(Heller Ágnes: Mindentudás Egyeteme. 2004. febr. 2. Mi a modernitás?)
Lám, mire fecséreltem el egész életemet, mi kötötte meg kezem-lábam, mi akadályozott meg abban, hogy feltaláljam a puskaport! Ha ez nincs, akkor okvetlenül feltalálom a puskaport, vagy felfedezem Amerikát, pontosan nem tudom mit, de valamit okvetlenül felfedezek, vagy feltalálok!”
(Dosztojevszkij: A félkegyelmű)
A rögzíthetetlen lény hol, hogyan találhat otthonra?
Bizonyos határok között bárhol, és nagyon sokféleképpen.
Milyen határok, korlátok között él az ember?
Közösségben él és kiválik a közösségből - (Én és Ők)
Megőrzi a világot és megváltoztatja a világot – (állandóság és mássá levés)
(Platón négy mániáról, lelki betegségről)
Fritz Riemann (kortárs német pszichonalalitikus analógiája)
Riemann a szorongást az emberi léttel szükségszerűen együttjárónak tartja és a világ négy nagy impulzusával párhuzamosként írja le.
Impulzus (latin): hatás, ösztönzés, indítás
a Föld Nap körüli forgása (revolúció);
a saját tengelye körüli forgás (rotáció);
a nehézségi (centripetális) erő;
és a röpítő (centrifugális) erő, amely a forgásban lévő testeket a forgás középpontjától eltávolítani igyekszik.

Ennek a két ellentétes működés-párnak az egyensúlya tartja fenn a kozmoszt.
Szorongásaink is két hasonló elvű ellentét mentén szerveződnek. Az egyes típusok elnevezéseiben tükröződik, hogy ezek szélsőséges formáikban milyen pszichopatológiai kórképekhez vezetnek. Az egyik dimenziót az önmagunkat társas lényként, egy közösség részeként megélni vágyás, illetve az ezzel egyidejűleg individuummá válás feladata miatt érzett szorongások határozzák meg.
„Elvegyülni és kiválni”

A skizoid személyeket az ön-odaadástól való félelmek jellemzik, mivel ez egyenértékű számukra énjük elvesztésével és a függőséggel. Ennek elkerülése érdekében kapcsolataikat és a világhoz való viszonyukat egyfajta távolságtartás jellemzi.
A másik tengelyen a világ változékonysága, kiszámíthatatlansága, illetve ezzel párhuzamosan a megmásíthatatlan törvényszerűségei, állandóságai szolgálnak félelmeink alapjául.

A skizoid személyekhez képest a pólus másik oldalán találjuk a depresszív személyiségeket, akiket az önmagukká, az egyénné, individuummá válás tölt el szorongással, mivel ez egyet jelent számukra a védtelenséggel és az elszigeteltséggel.

Számukra az tűnik megoldásnak, ha önmagukat a másikban a lehetőségek szerint minél inkább feloldják, vele függőségi viszonyba kerülnek.

A másik tengelyen a világ változékonysága, kiszámíthatatlansága, illetve ezzel párhuzamosan a megmásíthatatlan törvényszerűségei, állandóságai szolgálnak félelmeink alapjául.

A hisztériás személyiség ezzel szemben pont a törvényszerűségtől, a szükségességtől szorong, mert ezek számára a szabadság hiányát, illetve a véglegességet jelentik. Éppen ezért menekül minden szabályszerűségtől, a spontaneitást, a jelen pillanatot hangsúlyozva.

A kényszeres személyiség szorong minden változástól, mert a változásokban a múlékonyságot és a bizonytalanságot éli meg, ami ellen - esetenként túlzott - biztonságigénye folytonosan küzd.
Védekezésül bizonyos rituálékat alakít ki, melyek strukturáltságot, ritmikusságot és ezen keresztül biztonságot nyújtanak neki.

„Hogy ne feleljek aznap …”
Szigorú napirend, merev életforma.


A hisztériás személyiség éppen a törvényszerűségtől, a szükségességtől szorong, mert ezek számára a szabadság hiányát, illetve a véglegességet jelentik.

Ezért menekül minden szabályszerűségtől, a spontaneitást, a jelen pillanatot hangsúlyozva. Nem viseli el a kötöttségeket, korlátokat.


SZOFISTÁK

szofista (gör.: szophosz, szophisztész): bölcselkedő, mesterségében kiváló
(Nem is igazi filozófusok!? Ál-bölcsek!?)

szofizma (gör.: szophizma): furfang, ál-okoskodás
(gyakorlatiasság, praktikus ‘tudás’, tenni-tudás)
„A silányabb érvet …”
Meggyőzés? Manipulálás?

Vándortanítók, nem igazi filozófusok.
Sokszínűség, mozgékonyság, rugalmasság, tolerancia, empátia, relativisztikus szemléletmód - vándortanítóságukból is következően – jellemezte őket.
Sokarcúság – ám tradícióellenességben, racionalitásban, módszereikben azonosság.
Nem athéni polgárok, mégis: az athéni filozófia megszületésének előkészítői.
Az ókor felvilágosítói (Hegel).
Keleti despotizmus (perzsák) - Marathoni győzelem (490), majd a szalamiszi győzelem (480) Athén jelentősége megnőtt.
Déloszi Szövetség (476) – vezetője: Athén.
Görög dráma születése: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész
Orvostudomány: Hippokratész
Történelemírás: Thuküdidész
Attika, Athén ie. 5. század, periklészi aranykor (443-429) - POZITÍV szerep; a polisz-közösségek átrétegződését, új társadalmi szokások kialakulását segítik. (Mivel? Hogyan? Közvetítés, közlés, kommunikáció)
Periklész halála (429) után – az athéni demokrácia válságkorában – NEGATÍV szerep.
Közösség – egyén viszonyának változása
„Állandóság”, közösségiség, szokás-erkölcs (elsődleges szóbeliség).
Dinamizmus – a „fejlődés elve” a magánember születése, morális reflexió (kommunikációs forradalom).
Legjelentősebbek: Prótagorasz, Antiphón, Kalliklész, Gorgiász, Krítiász, Prodikosz, Hippiász.
Felvilágosodás, racionalizmus: Sapere aude! (Horatius)
- Ahogy Kant (kopernikuszi fordulatával) – az ember álláspontjára helyezkedett; az ember álláspontjára helyezkedtek az ókori szofisták is.
Ókori felvilágosodás - Prótagorasz: „Az ember a mérték!”
(nem az Istenek)
Vállalás: a közügyek, és a magánügyek intézésében legyen sikeres a tanítvány – ezzel társadalmi és magánemberi igényeket elégítenek ki.
A kritikus viszonyulás, a fennálló megkérdőjelezése - érdekek sokféleségének felismeréséhez vezeti őket, s kérdésekhez: Mi természetes? Mi Jogos? Mi igazságos?
PHÜSZISZ - NOMOSZ
+ természetes: általános humanizmus, minden ember egyenlő;
- érdekek pluralizmusából következik: mást tekintenek igazságosnak, jónak, igaznak az emberek.

- Antiphon: „Igazságossság…” (32)
- Kalliklész: „Úr – morál” (30)
- Dosztojevszkij

Antiphón: „Vannak emberek, akik nem a jelen életüket élik, hanem nagy buzgalommal arra készülnek, hogy majd valami más életet fognak élni, nem ezt a mostanit. Ezenközben eliramlik az idő, amely az ő idejük.”

„Az egyes ember a mérték!” (nem a közösség)

Carpe diem! (Ragadd meg a Napot!) Horatius
Kairosz és Kronosz

Az én vezérem bensőmből vezérel.” (József Attila)
Problémák forrása: nem írt semmit. Platón, Xenophón, Arisztophanész művei adnak képet róla – ám nagyon eltérően írják le. Sőt: Platón dialógusaiban is ‘változik’ Szókratész.
Több Szókratész-alak?
Kierkegaard (1813-1855) két Szókratész-alakot különböztetett meg.
(modern Szókratész, dán Szókratész – bensőségesség)
„A nyugati filozófia Platónhoz írt lábjegyzetek sorozataként is jellemezhető.” (Whitehead 1929).
„Az 1920-as évek végétől kezdve – Wittgenstein (1889-1951) és Heidegger (1889-1976) munkásságában – Nyugat filozófiája szakít Platónnal.” (Nyíri Kristóf)
„Platón életműve – tragédia. Alkotása világtörténetileg szükségszerű tévedésen alapul. Ez a tévedés nem csupán társadalmi-erkölcsi, hanem filozófiai is.” (Heller Ágnes
„Szókratész problémáját végül Wittgenstein oldotta meg.” (Guthrie)
(Vagy Platón Szókratész-alakjának problémáját?)
Mi ez a probléma, és hogyan oldotta meg Wittgenstein?
Wittgenstein a jegyzetfüzeteiben sokat foglalkozott Platón dialógusaival. A filozófiatörténet azon pontjára igyekezett visszatérni, ahol Platón a tévutat választotta. Éppen ennek eredményeként W. alapvető megfogalmazásai bizonyos platóni megfogalmazások pontos megfordításaként foghatók föl.
(Nyíri Kristóf)
Kierkegaard megkülönböztette az igazi Szókratészt és Platón dialógusainak Szókratészét, s az utóbbit spekulatív filozófusnak nevezte az igazságról írtak alapján. Platón Szókratésze – Kierkegaard szerint – a transzcendens világba helyezett igazságot ismerte el, míg az igazi Szókratész a bensőségességet tartotta igazság-alapozónak, nála az igazságot az egzisztencia az objektumhoz való viszonyulásával teremti:
„A paradoxon az objektív bizonytalanság, mely az igazságot rejtő bensőségesség szenvedélyének a kifejezője. Íme a szókratészi bölcsesség! Szókratész tudatlansága az objektív bizonytalanság kifejezője; az egzisztáló bensőségessége az igazság. […] Szókratész szemszögéből az örök igazság nem önmagában véve, hanem csak az egzisztálóhoz való viszonyán keresztül paradox.
Ez egy másik szókratészi tételben jut kifejezésre, mely szerint minden megismerés emlékezés. Ez a tétel a kezdődő spekulatív gondolkodás jele, ezért Szókratész nem foglalkozott vele tovább, lényegileg aztán platóni tétel lett belőle. […] Szókratész mérhetetlen nagy érdeme éppen az, hogy egzisztáló gondolkodó, s nem az egzisztálást elfedő spekulatív filozófus.”
Szókratész (a történelmi, az igazi) nem foglalkozott vele, ám Platón Szókratésze igen, s Platón – a megoldásában megteremtette az ideák világát, mint az igazán létezők világát.(Kierkegaard: Ismétlés)
Az igazi Szókratész igazságát Platón Szókratésze nem tudta bizonyítani, nem tudta általános érvényűvé tenni. A moralitás igazolhatatlansága vitte Platónt tévútra – az ideák világa, a transzcendens világ lett számára az igazán létező világ. (Heller Ágnes)
Az igazi Szókratész igazságát nem kell, és nem is lehet bizonyítani. (Kierkegaard: „A szubjektivitás az igazság, a szubjektivitás a valóság.”)
Hérakleitosz homályos filozófus. Metaforák, hasonlatok segítségével mondta el, amit tudott a világ létezőiről. KÉPEK a tudás közvetítői. Még nem születtek meg azok a fogalmak, amelyekkel az általa látott azonosságok, közös jegyek leírhatókká válhattak volna. Az elvont fogalmak ‘szükséglete’ azonban – miként fennmaradt töredékei tanúsítják – már megjelent.

Szókratész éppen a fogalmak, elvont fogalmak - főképp erkölcsi tartalmú elvont fogalmak - megalkotásánál bábáskodott.
(A jámborság maga. Ld.: Platón: Euthüphrón című írása.
„A görög filozófia kialakulása Platónnal a középpontban válasz volt a társadalmi kommunikációnak az alfabetikus írásbeliség elterjedése által keltett válságára … Az absztrakt terminusokat az írás szintaxisa teremti ... Az írott nyelv teremti azt a benyomást, hogy minden szó alapvetően egyféleképpen bír jelentéssel … jelöl valamit.” (Nyíri Kristóf)
„Az írás Platón számára nem pusztán új kommunikációs eszköz volt, melyben filozófiáját kifejezhette, hanem ellenkezőleg, az írás, az írásbeliség tapasztalata a platonizmus forrását magát teremtette.” (Eric Havelock)
Másképpen kommunikálunk szóban, és másként írásban.

Míg az írásbeliség előtti elbeszélő nyelv képekből táplálkozik, metaforikus; az alfabetikus írásbeliség az elemző, elvonatkoztató gondolkodásnak kedvez.
Napjainkban a kommunikáció új eszközei – számítógép-hálózat, mobiltelefon újra képek és az élő beszéd azonnalisága segítségével közvetítik az információkat.
Szókratészről - Arisztotelész alapján:
racionális szemléletmód;
etikai racionalizmus;
bábáskodás - nem a tárgyi tudás, hanem a tudásszerzés útja az, amit fontosnak tart (paradoxon: tudom a tudatlanságomat);
induktív út, a tapasztalatból kiindulva keresi a közös jegyeket, s törekszik fogalomalkotásra ( - főleg erkölcsi tartalmú kifejezések);
irónia;
öntörvényű, belülről irányított jó ember. (Inkább elszenvedi az igazságtalanságot, mintsem ő követné azt el másokkal szemben.)
Diogenész (a Kutya): Vad Szókratész, őrült Szókratész;
Kierkegaard: Modern Szókratész;
Diderot-Szókratész;
Madách Imre: Erkölcsi Kozmosz teremtése;
Karinthy Frigyes: Kávéházi Szókratész;


Miért kopasz a következő képen látható Isten feje búbja?


Hogy ne tudják üstökön ragadni, ha szökik.
Kairosz időisten (mint Kronosz is).
Szárnyak: az idő repülése.
Elől jókora hajtincs, (varkocs?), HÁTUL kopasz, mert elölről a megragadnivaló pillanatot jelképezi, hátulról az elmúlással az öregedést és kopaszodást.

Az időt a görögök kétféleképpen jelenítették meg: Kairosz-ként és Kronosz-ként.

A Sikyon-ból származó híres görög szobrász Lysippos allegorikus szobrán Poseidippos verse olvasható:

- Kairosz – meztelen, szárnyas ifjú, borotvaélen mérleget egyensúlyoz. Azt a pillanatot jelképezi, amely alatt a szerencse egy csapásra megváltozhat. Lysippos mára elveszett bronz Kairosz-szobra alapján készült töredékek maradtak fenn.


„Honnan és kitől származol? Sikyonból.
És a(z alkotód) neve? Lysippos.
És ki vagy te? Az idő aki mindent lehagy.
Miért állsz lábujjhegyen? Én örök futó vagyok.
És miért vannak szárnyak a lábaidon? A széllel repülök.
És miért tartasz borotvát a jobb kezedben? Jelként az embereknek, hogy minden élnél élesebb vagyok.
És miért lóg hajad az arcodba? Hogy a velem találkozó megragadhasson.
És az Ég nevében, miért kopasz a fejed hátul? Mert senki, akit egyszer lehagytam, nem foghat meg hátulról, akármilyen fájdalmasan szeretne is…
Miért formált meg téged a művész? A te kedvedért idegen, és tanulságként állított engem ide."

Lysippos görög szobrász Szikionból, Nagy Sándor kortársa, ki annyira megkedvelte, hogy kizárólagos jogot adott neki saját alakjának ábrázolására. Eleinte ércöntő volt és lassankint önképzés útján fejlesztette ki tehetségét. Művei közül - melyeknek számát a műtörténet 1500-ra teszi -, az egyik jelentős: A kedvező pillanat (l. Kairos) …

Forrás: Pallas Nagylexikon

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Kairosz (καιρός) egy ősi görög szó ami megfelelő, helyes, alkalmas pillanatot jelent.
Az ó-görögök szóhasználatukban megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló ''folyó'' időt amit krónosz (Χρόνος)-nak hívtak, és az események közötti azon meghatározatlan időpillanatot, amikor valami különleges történik, amit kairosz (καιρός)-nak neveznek.
Krónosz - mennyiség, Kairosz - minőség.

A moralitás születésének kora
Szókratész (ie. 470-399) és Platón (ie. 427-347)
A nyugati filozófia Platónhoz írt lábjegyzetek sorozataként is jellemezhető (Whitehead 1929). „Az 1920-as évek végétől kezdve – Wittgenstein (1889-1951) és Heidegger (1889-1976) munkásságában – Nyugat filozófiája szakít Platónnal. (Nyíri Kristóf)
„Szókratész problémáját végül Wittgenstein oldotta meg.” (Guthrie)
Valójában Szókratész/Platón problémáját.
Mi ez a probléma, és hogyan oldotta meg Wittgenstein?
A morális reflexió, a moralitás születésének kora: ie. 5. század - szofisták és Szókratész
(Az etika születése: Platón Szókratésze)
Mi ez a probléma?
Szókratész(ek)
Kierkegaard (1813-1855) megkülönböztette az igazi Szókratészt és Platón dialógusainak Szókratészét, s az utóbbit spekulatív filozófusnak nevezte az igazságról írtak alapján. Platón Szókratésze – Kierkegaard szerint – a transzcendens világba helyezett igazságot ismerte el, míg az igazi Szókratész a bensőségességet tartotta igazság-alapozónak, nála az igazságot az egzisztencia az objektumhoz való viszonyulásával teremti:

„A paradoxon az objektív bizonytalanság, mely az igazságot rejtő bensőségesség szenvedélyének a kifejezője. Íme a szókratészi bölcsesség! Szókratész tudatlansága az objektív bizonytalanság kifejezője; az egzisztáló bensőségessége az igazság. […] Szókratész szemszögéből az örök igazság nem önmagában véve, hanem csak az egzisztálóhoz való viszonyán keresztül paradox.
Ez egy másik szókratészi tételben jut kifejezésre, mely szerint minden megismerés emlékezés. Ez a tétel a kezdődő spekulatív gondolkodás jele, ezért Szókratész nem foglalkozott vele tovább, lényegileg aztán platóni tétel lett belőle. […] Szókratész mérhetetlen nagy érdeme éppen az, hogy egzisztáló gondolkodó, s nem az egzisztálást elfedő spekulatív filozófus.”
Szókratész szerint a jó ember azt vallja, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.

Az igazi Szókratész igazságát Platón Szókratésze nem tudja bizonyítani. A moralitás igazolhatatlansága Platónt tévútra vitte – az ideák világa, a transzcendens világ lett számára az igazán létező világ.
Platón életműve – tragédia. Alkotása világtörténetileg szükségszerű tévedésen alapul. Ez a tévedés nem csupán társadalmi-erkölcsi, hanem filozófiai is.” (Heller Ágnes)
Trencsényi-Waldapfel Imre:
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Mészöly Dezső:
„Számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincs.”

Ratkó József:
„Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.”

Martin Heidegger alapján:
„Sok van, mi hátborzongató, de az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.”
(Szophoklész. Antigoné (Első kardal) In: Heidegger, M.: Bevezetés a metafizikába, ford.: Vajda Mihály)
Az ember elhagyta teremtéskor kapott helyét, a civilizáció megrontotta ezt a lényt és világát – fogalmazta Rousseau.
Ajánlása: Vissza a természethez!
Rousseau - nyomán pedig - az ember álláspontjára helyezkedett Kant rögzíthetetlen lényként jellemezte az embert.
Kant szerint az ember determinált természeti lény és öntörvényű, szabad, szellemi lény is. (Ld.: rácsodálk. mondat).
Kierkegaard (1813-1855) Az ember szellem, Én, önmagához viszonyuló viszony. Aki - miközben önmagához viszonyul -, viszonyul Másokhoz is. Az ember szintézis, kétségbeesetten önmaga akar lenni, vagy kétségbeesetten nem akar önmaga lenni.
Nietzsche (1844-1900) „Olyan állatot kitenyészteni, amely képes ígérni – vajon nem ezt a paradox célt tűzte ki a természet az embert illetően?”
Nietzsche fenti kérdésében rejlő állítás: az ember ígéretet tenni képes lény.
Az ember a legravaszabb állat.
Az ember híd, kötél: az állat és az emberibb ember közötti átalmenet.