Politológia - Elemzési technikák

MPG ea II. Elemzési technikák

3/A Megismerési dimenzió - ismeretelméleti megközelítés - kognitív és szimbolikus dimenziók

Az ideológia ebben a felfogásban a társadalomról szóló tudás és hit

A társadalmi valóság mindig számtalan interpretációs lehetőséget kínál, azaz a valóságot leíró elméletek alternatív szerkezetűek.

(ábra) A tárgy képe a választott nézőpontnak tudható be.

A nézőpont társadalmilag meghatározott (A társadalomszekezetben elfoglalt hely, csoportfaktorok/nem, életkor, kultúra, műveltségi szint/etnikum,/vallás stb.)

A társadalmi valóság tudásszociológiai szempontból puha.

Az ideológia világkép

torzított kép

Ahány ideológia annyi kép

A tudás társadalmi jelenség, amely társas viszonyokba ágyazottan létezik , az ideológiák pedig a jelentés társadalmi termelését a végzik

Az ideológia eszmeháló, amin keresztül érzékeljük a világot.

Rorty: „A világ nem beszél, csak mi beszélünk”

Gouldner: kommunikálható tudat, amely újrarendezi a köznapi gondolkodás tartalmait, egy nyilvános párbeszédbe, közbeszédbe vonja be az embereket, új, választható identitást teremtve számukra

Milyennek ismerjük a világot és miért látjuk benne azt amit???

1. Saját tapasztalat

2. Mások által közvetített tudás (tudományos, ideologikus stb.)

Az ideológia módosítja az egyének saját társadalmi tapasztalataikon nyugvó empirikus tudását.

például:

· egy politikai közösség által megtett történelmi út értékelése,

· a jelenre vonatkozó helyzetértékelések,

· az aktuális társadalmi problémák köre, azok súlyossága,

· megoldásuk sürgősségére vonatkozó preferenciák ugyanazon korszak és politikai rendszer ideológiáiban nagymértékben különbözhetnek

Például a nacionalizmus abból a feltevésből kiindulva, hogy a nemzetek között hierarchikus viszony áll fenn, megpróbálja fenntartani, vagy erősíteni az adott nemzeti csoport státuszát.

A munkásmozgalom ideológiája úgy szemléli a világot, mit amely kevesek érdekében elnyomott embercsoportokból áll, s ebből a társadalmi harmóniát végső soron megteremteni képes osztályharc szükségességét vezeti le.

A nácizmus szemléletmódja az emberi társadalmak történetét a fajok harcaként láttatja, s vele az erőszak elkerülhetetlenségét igazolja.

A demokrácia pedig egy olyan racionális cselekvőképes emberekből álló világot mutat be, akik képesek konfliktusaik különböző technikák útján történő kezelésére és békés megoldására.

Megismerési technikák:

1. a valóság redukciója - a valóság konstruálása

Strukturált hiányosság

Ahogyan a valóság mindig sokkal komplexebb, mint a valóságról való gondolkodás, úgy az ideológia is a valóság egyfajta redukciója, kaotikus jelenséginek sajátos rendbe szedése. Azt sugallja, hogy feltárja a valóságot, miközben e redukció révén lényegében konstruálja azt.

Nemcsak az jellemzi, amiről szól, hanem az is, amiről hallgat, ami a valóság tényeinek szelekciója során az ideologikus világképen kívülre rekedt.

A hiányban nem egyszerűen arról van szó, hogy néhány kérdéskör kimaradt, hanem arról, hogy bizonyos elemek beemelése zavarná az ideologikus érvrendszer kidolgozását.

A tétel megfordítva is működik: az ideologikus társadalomkép tematikai egységei már önmagukban informatív jellegűek, következtetéseket lehet levonni abból, hogy az adott eszmerendszer miben látja a kor nagy eldöntendő kérdéseit.

Konstruált valóság

informatív az ami kimaradt és az ami belekerült.

2. a kaotikus jelenségek egyfajta rendbe szedése -

Az ideológiák szövegszintjén megjelenő valósággal kapcsolatosan is fel kell tennünk a kérdést arra vonatkozóan,

hogy mi a torzítás oka,

mi áll a redukció hátterében,

mi a szelekció elve.

3. Tudás és hit keveredése

tudás- ráció - következetes, tudományos eredmények szelektív beemelése

hit-tekintély (autoritás) -irracionális, következetlen, mitikus, szimbolikus

Az ideológiák egyik paradoxona éppen az, hogy a profán gondolkodás termékeiként születtek mégis tartalmaznak mitikus elemeket. (Gyurgyák 277.o.)

racionalitás-irracionalitás -

A cselekvés kognitív és érzelmi megalapozása

Max Weber - cselekvéstípusok: célracionális értékracionális és affektív

A racionalitás jelentőségét persze nem szabad eltúloznunk. Mint azt a huszadik századi történelem is bizonyította irracionális állításokra is épülhetnek nagyon hatékony ideológiák. Az érzelmi mozzanatra való apellálás sosem tűnik el, sőt krízishelyzetekben általában mindig megnő az affektuális, a mitikus elemek jelentősége. Például a nacionalizmus a nemzeti büszkeséget, a fasizmus a meggyalázott nemzeti öntudat visszaszerezhetősége nyomán felszabaduló energiákat igyekszik kanalizálni, míg a marxizmus-leninizmus az elnyomás, kizsákmányolás, lázadás, a demokrácia pedig az önkényuralom elutasítása nyomán keletkező érzelmi elemek töltését használja fel potencianövelő tényezőként. (Mostafa 176-177.)

Az irracionalitás racionális magyarázatát a szociálpszichológia adja:

Minden társadalom igényli a mitológiát, mert szüksége van arra, hogy elhelyezze magát térben és időben.

E szociálpszichológiai szükségletet jobban, hatékonyabban elégítik ki a mítoszok, amelyeken nem fog a racionális kritika, amelyek érzelmeken és hiten alapulnak. A torzító, illuzórikus elemeket a követők sohasem vetik alá racionális kontrollnak

A mítoszok észrevétlenül, szokás, ismétlés, spontán szocializáció útján sajátítódnak el.

Pl.

a kommunista társadalomról szóló,

vagy a vezérkultuszok, vagy

egy nemzetnek a világban való helyét, hivatását kijelölők

4. A valóság szimbolikus képeit szedi rendbe (nyelvi és nem nyelvi metaforák)

· kész gondolati elemeket,

· sztereotípiákba sűrített mozaikszerű társadalomképet,

· típusokat, sztereotipizált hősök, ellenségek alakjait

· és a hozzájuk tartozó értelmezési és cselekvési sémákat nyújt követőinek

· Ezzel a társadalmi jelenségekhez való attitűdök egész sorát határozza meg.

· Attitűdök cselekvési modellekhez vezetnek

Az ideológiákban megjelenő típusok minőségi jellemzői nem, vagy nem elsősorban a tipizált tárgy sajátosságaiból, hanem sokkal inkább a potenciális befogadók szociálpszichológiai szükségleteiből és a meghatározni kívánt politikai cselekvés jellegéből vezethetők le.

A nemzeti ideológiákban megjelenő történelemkép, a hivatkozott politikai elődök, a nemzeti tárgyak tematizációja, vagy az antiszemita ideológiában bemutatott nemzetkarakter és a vele szembenállóként definiált zsidóság fizikai, jellembeli tulajdonságainak képe jó példái ennek.

5. Nyelvi struktúrák és világnézet (Wittgeinstein)

Nyelvhasználat és világnézet közötti kapcsolat: a nyelvi kategóriáknak meghatározó jelentőségük van a világnézet alakulásában. A nyelvi kategóriák kijelölik a fogalmi gondolkodás határait.

A nyelv szimbolikus társadalmi jelenség.

Csoporthoz tartozó- magyar nyelv-szubkulturális sajátosságok (Magyar Fórum-Magyar Narancs)

Egy-egy ilyen beszédközösségen belül a társadalmi valóság azonos a beszélők nyelvileg konstituált világával, tehát akként van, ahogyan a benne résztvevők ezt a társadalmi diskurzus keretében átbeszélik, illetve elgondolják

Ez a közös cselekvést megalapozó háttértudás, mert ami az ideológiában létezik, az úgy tűnik, a valóságban is létezik.

Nyelvpolitika

Nem véletlen tehát, hogy az ideológiák piacán nyelvpolitikai küzdelem is folyik.

kampánytémák,

ki milyen fogalmat tud bedobni a közgondolkodásba és elterjeszteni azt

a média szerepe

3/B A hatásmechanizmus dimenziója - funkció és technika

1. Hatásirány:

Az ideológiák hatásukat három irányban fejtik ki:

egyén felé, valamint

csoport- és

makrostrukturális szinten.

összekötik a magán és a közszférát

Az egyének felé identitást, stabilitást, biztonságot kínálnak. Mint láttuk koherens tablóban összefogják rendszerezik és fixálják a világról való ismereteket, cselekvési értékelési elveket adnak

Az egyénnek a valamihez tartozás érzését kínálják

A csoportok irányában, amelyek számára

társadalmi helyzeteket, érték és érdekrendszereket definiálnak,

kollektív tudatot teremtenek; ,

cselekvési motívumokat adnak a politikai rendszer, a politikai akaratképzés irányába, ahol a politikai döntéseket orientálják.

A valós, vagy vélt közös érdekre építve, vagy egyéb szervezőelv mentén csoport-hovatartozásokat konstituálnak,

rendkívül heterogén élethelyzetekben lévő emberek világát néhány szempont előtérbe tolásával egyneműsítik, csoportkohéziót teremtenek,

kollektív tudatot, a világról való olyan azonos háttértudást szocializálnak

Az embercsoportok önképét és külső képét formálják, társadalmi szolidaritást, csoportszolidaritást teremtenek

makrostruktúra vonatkozásában is többféle funkció különíthető el.

Az ideológiák integrációs funkcióikban társadalmi tagoltságot alakítanak ki. A csoportot egy nagyobb egész részeként gondolják el, sőt - amennyiben egy berendezkedés fölötti széleskörű konszenzus alapértékeit is megjelenítik, mint például a rendszerkonform ideológiák a demokrácia esetében - magának az egész politikai rendszernek az integrációját is elősegíthetik.

2. Funkció szerint:

mobilizációs hitrendszerek

a politikai rendszer működésének kellékei, a hatalmi technológia részei

· a hatalmat igazolják

· megkérdőjelezik a hatalom létjogosultságát

· az adott társadalmi berendezkedés bírálói van/sein

· a jó társadalomról való elképzelések megfogalmazói legyen /sollen

a politikai aktorait mobilizálják, politikai cselekedetek motiválói, a társadalmi konfliktusok megvívásának ösztönzői

1. Integrációs funkció- az egyént integrálják a csoportba és a rendszerbe

a csoportot integrálják a rendszerbe

a rendszer jelenségeit egységes rendbe fogják

2-3. motivációs -mobilizációs funkció

"praxis eszmevilágaként", a társadalmi mozgalmak tudataként definiálta, olyanokként, mint amelyek a gyakorlati világra, a gyakorlat megváltoztatására vonatkoznak

4. Az ideológiák legitimációs funkciójukban egyének politikai cselekedeteink, csoportok fellépésének és programjának, illetve a politikai rendszer egészét érintő igazoló, vagy azt megkérdőjelező feladatokat látnak el. Csak úgy képesek cselekedetek bázisául szolgálni, ha megokolják, alátámasztják azokat. Az ideológiák talapzatát jelentő sokszor implicit politikai eszmék a politikai normák szintjén az értékek tartalmának meghatározásával és az speciális értékelési elvek kidolgozásával legitimálhatják a politikai gyakorlatot és az annak megváltoztatására irányuló szándékokat. A tömegfogyasztásra szánt, a napi politikai praxis igényeihez igazodó direkt ideologikus megnyilvánulások viszont általában sokkal célzatosabbak, a politikai eszméknél értelemszerűen érdekkötöttebbek, értékelési elvek helyet inkább értékítéleteket hordoznak, jellegükből eredően sokkal direktebben irányulnak a politikai alternatívák közti választás meghatározására. A politikai magatartás legitimálása terén betöltött szerepükben egyrészt saját tábor elkötelezettségének biztosítása, másrészt az új hívek toborzásának feladatát is be kell tölteniük. Ezért a különböző ideológiákban eltérő mértékben vannak jelen az agitatív és affirmatív elemek.

5. Végül az ideológiáknak van (vagy az ideológiai pluralizmus viszonyai között kellene hogy legyen) egyféle önfenntartó funkciójuk. Ez annyit jelent, hogy egy versenyben lévő eszmerendszer nem teheti meg, hogy ne reflektáljon folyamatosan a környezet változásaira. Az ideológiák csak akkor életképesek és hatékonyak, ha folyamatosan a változó környezet kontextusába helyezik magukat, rugalmasan integrálják az új tényeket, információkat, a hétköznapok, az életvilág kérdéseire adnak válaszokat.

3. Technikai megoldások

A hatékonyság előfeltétele a fogyaszthatóság

Nem szabad az ideológiát a tudományos megismerés értékmérőjén kezelni.

Más technikát alkalmaz

Nem az a lényeg, hogy igaz legyen, hanem hogy higyjenek benne.

Nem az az érv hat egy ideológiában, amelyik ismeretelméleti szempontból igaz, hanem sokkal inkább az, amely igaznak látszik.

Elsősorban az látszik igaznak, amit a befogadók szívesen hallanak.

Azt hallják szívesen, ami megfelel a pszichológiai és szellemi szükségleteiknek.

1. Megfelejen a kor gondolkodási struktúrájának

A középkori ideológiák ezért jelentkeztek vallási mezben, a szekularizált gondolkodásmód elterjedésével pedig ezért alakultak át bizonyítási metódusaik, ezért részesítik előnyben a racionális technikákat.

2. Megfelejen a befogadók társadalmi-szellemi/érzelmi igényeinek

társadalmi karakter

Eric Fromm a társadalmi-gazdasági-pszichológiai folyamatok és az ideológiák kölcsönhatását hangsúlyozva az általa társadalmi karakternek nevezett csoportspecifikus vonások és ideológiák összefüggéseit hangsúlyozta. Véleménye szerint az eszmék a társadalmi karakter mentén alakulnak, illetve megfordítva: abban a mértékben képesek mobilizálni és társadalomformáló erővé válni, amilyen mértékben választ adnak a társadalmi karakter különleges lelki szükségleteire.

A társadalmi folyamatok egyrészt hatnak az egyénre, másrészt az ezeket definiáló ideológusok követőket toboroznak, s ezáltal hatnak a társadalmi folyamatokra. (Fromm: Menekülés 225-228)

3. A hétköznapok számára készüljön

Ricoeur szerint ugyanis a mindennapi tudat nem képes szisztematikus elméleteket befogadni. Azoknak előbb véleményekké kell feltöredezni, azaz konkretizálódniuk kell. Mindenkor és bármely célcsoport vonatkozásában az ideológia hatékonyságának előfeltétele a fogyaszthatósága.

4. Szociálpszichológiai igény: elhelyezze az egyént:

Ideologikus szerepkijelölés Az ideológia ugyanis sajátos szereposztást tartalmaz: státuszokat teremt, személyeket diszkreditál, vagy jutalmaz magas presztízzsel, a mi és ők csoport sztereotip leírásával és szembeállításával segít az egyénnek eldönteni, hogy kik a barátai és kik az ellenségei. A konstruált csoportidentitást és csoportkohézió fenntartását szimbolikus eszközökkel védi. Követőit közös szótárral látja el, amely az együvé tartozás ismertetőjegyeként a csoporttagok azonosítására szolgál. Az ideológia Szabó Márton megfogalmazásával élve dialogikus tudat, amelyben mindig benne van a másik. Jellegzetes szerepeket jelöl ki, amely feltételezi a szerep ellenpólusát. Ezek az ideologikus szerepek egymást hozzák létre, egyik a másikban nyeri el az értelmét. Ahol például van hazafi ott kell lenni hazaárulónak, ahol van nacionalista ott előbb utóbb megjelenik a kozmopolita is, ahol virágzik a nemzetkarakteorológia ott valószínűleg az ellenségképek is meglehetősen cizelláltak. Ezért aztán egy-egy irányzatot meglehetősen jól jellemez, hogy kiben, milyen csoportokban jelöli meg az ellenségeit. (Szabó Márton: Az ideológia paradoxona) Az olyan néhány szempont alapján szervezett mesterségesen kreált szerepekhez, mint a burzsoá, a proletár, az antiszemita, vagy épp a feminista cserébe az egyén a felkínált identitás biztonságos érzéséért, a pszichikum kritikai gondolkodás alól történő felmentéért meghatározott értékeket, gondolkodásmódokat, attitűdnyalábokat és politikai-társadalmi cselekvési modelleket kap.

S bár az ideologikus szerep eredendően csak az ideológiában tételezett volt, nem volt egyéb, mint a valóság szimbolikus redukciója, az elfogadás nyomán keletkező hit és energiák valóságos társadalomformáló erővé válhatnak.

4. Ideológia és politikai rendszer típus

A honorácior korszak képviselői még saját politikai lekiismeretükre hallgatva, világnézetük, spontán módon formálódó morális, intellektuális világuk alapján választottak a felvetődő politikai alternatívák között. A XIX. század végén az eszmék és a politikai praxis viszonya az ideologikus tömegpártok megjelenésével szorosabbá vált, majd második világháború után a szálak újra lazultak.

A nyugat-európai modern politika lényegesen pragmatikusabb, a pártok és különösen a néppártok gyakorlatában az ideologikus konfliktusok háttérbe szorultak, de nem tűntek el, csak épp nem jelentkeztek direkt módon a politikai döntéshozatal folyamatában. Minden korban előfordulhattak viszont kivételek, amikor a politikai harcok logikája a hitelvek átmeneti zárójelbe tételét eredményezte.

Lévén a politika gyakorlati tevékenység, és - ahogy Disraeli fogalmazott - az államférfi gyakorlati alkat, az elvek ugyanúgy alkalmasak a politikai döntések igazolására, mint ahányszor feláldozhatóak taktikai megfontolásokból.

Nem az ideológiákért van a politikai gyakorlat, hanem megfordítva az ideológiák szolgálják a politikai gyakorlatot. E kapcsolatot tehát célszerűbb úgy meghatározni, hogy az eszmei meggyőződés, ideologikus megfontolások általában csak keretet adnak a politikai relevanciával bíró kérdésekről való gondolkodásnak, orientálják a politikai cselekedeteket.

3/C A normatív dimenzió és a kulturális faktor

filozófia-politikai filozófia-politikai eszmék-ideológiák

morális rendszerek

a célként tételezni érdemes társadalmi értékek elméletei

politikai filozófia

-háttérideológiák(eszmerendszerek)

-direkt ideológiai termékek , popularizált változatok (véleményekké kell feltöredezniük, hogy fogyaszthatóvá váljanak-napi társadalmi politikai gyakorlat kérdéseire kell hogy reflektáljanak

Dogmaitka és rugalmas változás

Ezek úgy foghatók fel, mint alternatív megoldási javaslatok az adott kor társadalmi politikai problémáira.

S mivel e problémák korszakonként mások és mások voltak a nagy politikai eszmerendszerek is folyamatosan módosultak, az egymással folytatott polémia hatására különböző irányzatokra bomlottak, sokszor döntő változásokon mentek keresztül.

A folyamatos fejlődés mellett a politikai eszméknek és az azok alkalmazásaként születő ideologikus szövegeknek létezik azért egyféle gondolati kontinuitásuk, vagy ahogyan Nisbet fogalmazott a konzervativizmus kapcsán, van egyféle "dogmatikájuk". Dogmatika alatt itt azon alapértékek és prioritások köre értendő, amelyek a fejlődés során ugyan modernizálódtak, de lényegüket tekintve változatlanok maradtak.

Az alapértékek megőrzése és folyamatos modernizáció

1. A politikai alapértékek:

SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, Népszuverenitás

Az alapértékek eltérő felfogása

A fenti példák egyben azt is jelzik, amire korábban már utaltunk, nevezetesen hogy az egyes eszmeáramlatokban eltérően alakul a politikai alapértékek, a szabadság, az egyenlőség, vagy a például a népszuverenitás helyi értéke és konkrét tartalma.

Míg tehát a liberális egyenlőség felfogásban az egyenlőség a szabadság azonos mértékére utalt, a szociálliberalizmus esetében az esélyegyenlőséget jelentette, addig annak szocialista (később kommunista) felfogásában szociális egyenlőségként fogalmazódott meg. A liberálisok szabadságfogalmának középpontjában a XIX. században a polgár államtól való szabadsága, az egyéni képességek kibontakoztatásának, az egyéni célok követésének egyenlő szabadsága állt. A konzervatív értékrend tradíció- és tekintélytisztelete sajátos megvilágításba helyezte a szabadság értékét. A francia forradalmat elutasító, ám az amerikai függetlenségi háborút támogató Burke e szabadságfelfogás lényegét a tradicionálisan kialakult szabadságok védelmében jelölte meg. A franciák forradalmi politizálását azzal utasította el, hogy a forradalmi eszközök magát a szabadság feltételrendszerét veszélyeztetik, a jakobinusok kisebbsége a franciák többségének valóságos tradícióit rombolta le, míg ezzel szemben az amerikai gyarmatosok azért fogtak fegyvert, hogy kialakult szokásaikat, tradícióikat védelmezzék, s ezzel a tényleges szabadságért küzdöttek.

A népszuverenitás egyszerre liberális és demokratikus elv is volt, de másként értelmezte és alkalmazta a két irányzat. A liberalizmus a hatalom közösségi kontrolljára és korlátozására, a demokrácia pedig a többségi elvre helyezte a hangsúlyt, éppen arra a momentumra, amit a liberalizmus a többség zsarnokságaként tart(ott) számon és a szabadságra hivatkozva biztosítékokat keresett ellene. A népszuverenitás elvének eltérő tartalmát fejezte ki például a gyakorlati politikában az általános egyenlő és titkos választójog megadásának eltérő megítélése. A klasszikus liberalizmus az egyenlő polgári jogok, de ténylegesen nem az egyenlő politikai jogok talaján állt. A liberálisok úgy vélekedtek, hogy csak a tulajdonnal rendelkezők és a megfelelő műveltségi szinten állók képesek felelősen dönteni. Amellett, hogy az emberi értelem művelése révén megvalósítható politikai egyenlőséget a távoli jövőbe helyezte, a jelenben vagyoni és szellemi cenzushoz kötötte a választójogosultságot. A liberális demokraták a népszuverenitás érvényesülését a polgári politikai rendszer modernizációjához, a politikai jogok kiterjesztéséhez, az általános és titkos választójog megadásához kötötték. A társadalmi egyenlőségeszme irányába elmozdulva az államot a társadalmi igazságosság és egyenlőség eszközeként szerették volna látni. E tekintetben Magyarországon is "természetes szövetségeseivé" váltak a politikai emancipációért küzdő munkásmozgalomnak, amelyet integrálni kívántak a polgári politikai rendszerbe. A dualizmus korszakában a magyar demokraták meglehetősen szűk és mindkét oldalról, tehát a munkásmozgalom és a nagypolgári liberalizmus oldaláról is bírált csoportját megosztotta a nemzeti problematika, a szocializmushoz való eltérő viszony, (és itt példaértékű a polgári radikálisok vonzódása egyes szocialista elképzelésekhez) valamint a magyar politikai rendszernek az a már említett sajátossága, hogy a közjogi törésvonal mentén - hasonlóan a liberálisokhoz, konzervatívokhoz, vagy például az antiszemitákhoz is - ellentétes táborokban, szétszóródva helyezkedtek el. A liberális korszak és az azt követő forradalmak lezárulása után a közjogi törésvonalat immár nélkülöző, keresztény és nemzeti alapon szerveződő új rendszer viszont értelemszerűen eleve mereven zárt volt a politika baloldali megújítását célzó újabb kísérletek irányába, ami a magyar demokraták csoportját meglehetősen periferikus szerepre kényszerítette.

Azok tartalma és helyiértéke az adott eszmeáramlaton belül

2. Társadalomszervezési alapelvek:

1. Az ideálisnak tartott társadalmi berendezkedés

2. Az antropológiai alapállás-emberkép

3. A politika tervezhetősége

4. Egyén és közösség viszonya

5. Hatalomminimalizálás-hatalomkoncentráció-

6. államnélküliség-hatalommegosztás-centralizáció- állami omnipotencia

7. Az állam gazdasági szerepvállalása

Végső soron minden ideológia az általa ideálisnak tekintett politikai berendezkedés utópiáját jelöli ki a jelen vonatkozási pontjaként. Erre utalva alakítja ki a maga értékpreferenciáit és ad a konkrét irányzatra jellemző tartalmat és értelmezést az olyan alapértékeknek, mint a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, közjó stb. A politika és a társadalmi berendezkedés ideálisnak tekintett modellje viszont általában visszavezethető, vagy legalábbis összhangban áll az adott irányzatnak az emberi természetről vallott felfogásával. Az értékdimenzión belül ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen az adott ideológia antropológiai alapállása, összefügg-e és ha igen hogyan a kívánatosnak tekintett társadalomszervezési elvekkel, az alkalmazásra érdemesnek ítélt politikai praxissal.

1. Az emberi természet

Az univerzalizmus, az emberi faj morális egységének talaján álló liberalizmus kiindulópontja szerint az ember természetes állapota a szabadság, következésképp természetes jogai vannak a szabadságra, a tulajdonra és az életre. Az ember eredendően jó és racionális lény, ezért egyrészt ő maga és az emberi élet vég nélkül jobbítható az emberi értelem művelése révén (Concordet: Az emberi szellem fejlődésének története 1794), másrészt pedig, mivel legelsősorban és leginkább az individuum képes eldönteni, hogy számára mi a jó, miképp kíván élni szabadságával, a társadalom legfontosabb egysége az egyén. A racionalizmus egyben azt is jelenti, hogy a politika racionálisan tervezhető, az együttélés formái tökéletesíthetőek. Antropológiájának kulcsszavai tehát a szabadság, racionalizmus és haladáselvűség, individualizmus.

A szocializmus az embert olyanként tételezi, mint amely eredendően jó, csak a rossz társadalmi intézmények rontották meg és vezették érdekkonfliktusokhoz, így ezek (kapitalizmus, magántulajdon) kiküszöbölését jelöli meg az ember felszabadításának feltételeként.

Antropológiai optimizmus jellemzi az anarchizmust is, amikor úgy véli, a hatalmi intézmények megszűntetésével a társadalom életéből az erőszak kiküszöbölhető, az egyedek spontán önszerveződő képességeire alapozott közösségek bázisán a harmónia megteremthető, végső soron tehát maga a politika is kikapcsolható az emberi közösségek életéből.

A fentiekkel szemben a konzervatívok alapállása az, hogy az ember morálisan tökéletlen lény, a társadalom tagjai fizikai és szellemi képességeikben egyenlőtlenek. A társadalom hierarchikus felépítésű, benne a tekintélyelv léte indokolt. A tudás elsősorban tapasztalati jellegű, az egyének nem elsősorban racionálisan, sokkal inkább sztereotípiákban, előítéleteik által vezérelve gondolkodnak cselekedeteiket pedig jórészt a szokásaik vezérlik. A fentiekből értelemszerűen az következik, hogy a konzervatívok szkeptikusan fogják fel a politikai cselekvés tervezhetőségének elméletét, a politikát sokkal inkább a konvenciókon alapuló intézménynek látják. Nem egyszerűen antropológiai pesszimizmus, az emberi természet korlátainak elismerése, hanem a humanista értékek szélsőséges devalválása jellemzi az emberi faj egységét és egyenlőségét tagadó fasizmust, amely az individualizmus radikális ellenpólusát képezi. Abból indul ki, hogy a tömeg befolyásolható, gyámkodásra szorul, ezért a társadalmat ennek megfelelően, a vezér totális fennhatósága alatt állónak, hierarchikusan kell berendezni, az egyén érdekeit alá kell rendelni a faj, a szolgaságra termett fajokat pedig az uralkodásra termett fajok érdekeinek.

2. A politikai cselekvés tervezhetősége

A XIX. században a politikai bal és jobboldal polémiájának egyik központjában a francia forradalom tapasztalatainak feldolgozása kapcsán lényegében a politikai cselekvés tervezhetőségének kérdése állt. A bal oldal optimistán viszonyulva a társadalmi működés törvényeinek megismerési lehetőségeihez azt hirdette, hogy racionális úton konstruálható és berendezhető "a helyes" társadalom. Az ember jogai olyan természetes jogok, amelyeknek politikai relevanciájuk kell hogy legyen. Érvényesítésük azért fontos, mert a szabadság garanciáit teremtik meg. A jobb oldal viszont elvetve ezt a meliorista hitet, úgy vélte hogy az emberi létet olyan feszültségek jellemzik, amelyet a politikai cselekvés mérsékelhet, de soha meg nem szűntethet, az ész nem képes megtervezni a liberális utópia megvalósításához vezető utat. A felvilágosodás politikai íróit a modern konzervativizmus atyja, Burke "politikai teológusoknak" titulálta, utalva ezzel eszméik absztrakt metafizikus jellegére Elutasította, hogy elvont eszmények jegyében (emberi jogok, társadalmi szerződés) kialakítható lenne az ideális társadalmi berendezkedés. Az emberi jogok metafizikájával a tradicionális szabadság fogalmát állította szembe. Azzal érvelt, hogy nincsenek absztrakt individuumokból levezethető elvont jogok, csak konkrét követelések, a politikai feladata nem lehet más, mint hogy ezeket mérlegelje. A tradíció a felhalmozott tapasztalatok hozadéka - ezt nem lehet racionális megfontolásokból kiindulva megszűntetni. A nép igazi alkotmányát a történetileg kiformálódott intézmények jelentik, bennük a "kiválasztódás bölcsessége" nyilvánul meg. A társadalom csak organikusan fejlődhet, ennek menetébe való beavatkozás a korábbinál mindig nagyobb diszharmóniát szül. A konzervatív hitvallás szerint tehát a politikai cselekvés során nem átfogó utópikus tervekben kell gondolkodni, hanem a praxist előnyben részesítve a projektummal szemben mindig konkrét megoldásokat kell keresni a problémák kezelésére.

3. Egyén közösség - Mi a politika alapvető egysége??

Egy másik gyakori osztályozási szempont , hogy az eszmeáramlatok milyen választ adnak az egyén és közösség viszonyát érintő kérdésekre, illetve, hogy a magán és köz érdekeinek konfliktusa esetén melyik szférának és milyen indokokkal biztosítják a prioritást. A liberalizmus az individuumnak és a hozzá kapcsolódó magánérdeknek követeli az elsőséget bármely kollektívummal szemben. Az egyedi emberi lényeket (és nem pedig a családot, vagy más társadalmi csoportokat) tekinti a politikai alapvető egységeinek. Azzal érvel, hogy az egyéni érdek tartalmáról csak az egyén képes dönteni. Ezt a tudást átadni bármely testület érték és célpluralizmusának a szabadság korlátozását jelentené, ezért a liberalizmus számára elfogadhatatlan. A társadalmi közjó csak fikció, a boldog társadalom az érdekeiket követni képes egyének összességéből tevődik össze. A konzervativizmus egyén-csoport-állam viszonylatában a csoportjogok prioritását hangsúlyozza. Kiindulópontja az, hogy a társadalom organikus fejlődése során olyan intézmények maradtak fenn, mint a család, a vallás, vagy a spontán módon keletkezett egyéb közösségek. Ezek adják a társadalom összetartó erejét, létjogosultságukat és fontosságukat maga az idő igazolta. Az individualizmus a korlátlan önzés rendszeréhez, a társadalom széthullásához vezethet. A magánérdek és a csoportérdek konfliktusa esetén tehát ezeknek a társadalom "cementjét" adó intézményeknek és csoportoknak kell élvezniük az elsőséget. A szocializmus sem kérdőjelezi meg az individuum fontosságát, de mivel úgy látja, hogy az emberi cselekvés csak közösségi viszonyrendszerben értelmezhető, a társadalmi lét kollektivitását hangsúlyozza, az osztálykategóriát emeli középpontba és a munkásszolidaritás normatív igényét fogalmazza meg. A nacionalizmus, mint ideológia értékdimenziójának központi eleme a nemzet, amely az alkotóerő legfőbb forrásaként, államalkotó faktorként tételeződik, olyanként, mint amelynek alárendelődni minden nemzettagnak hazafiúi kötelessége. Végül - mint láttuk - a fasizmus az individuum cselekvési terét a vezér akaratának való maximális alárendelődésben nullifikálja.

4. Hatalomminimalizálás-hatalomkoncentráció-

államnélküliség-hatalommegosztás-centralizáció- állami omnipotencia

A hatalomminimalizálás-hatalomkoncentráció tengelye a politikai eszmék és ideológiáknak a hatalom elvi korlátozhatóságára és annak gyakorlati korlátaira vonatkozó elképzeléseit jelzi. A XIX. századi bal- és jobboldal - a bármilyen hatalom létjogosultságát eleve tagadó anarchizmus kivételével - egyetértett abban, hogy a kormányzatnak korlátozottnak kell lennie. Ennek mértéke azonban a liberális és konzervatív esetben nagyon eltérő volt. A jobboldal eredetileg az államot a társadalom fölött álló organikus egységként tételezte és ezen az alapon ellenezte a hatalommegosztás elvét. A liberálisok viszont a természetes jogok elméletéből következő és a liberalizmus központi értékeként kezelt szabadság alapvető fontosságú védelmére hivatkozva, az államot szükséges rossznak tekintve annak minimalizálására törekedtek. A mesterséges politikával szemben a természetes szabadság védelmét az emberi jogok kodifikálásával, a magánszféra államtól való elkülönítésével és autonómiájának biztosításával, a hatalom társadalmi ellenőrzöttségének megteremtésével, valamint a hatalomkoncentrációt megakadályozó alkotmányjogi technikákkal vélték garantálhatónak. A liberális okfejtés az állami törvények kényszerét is a mások szabadságának védelmével, a másik ember szabadságába való beavatkozás elhárításával igazolta. A magyar politikai gondolkodásban ezek a klasszikus liberális nézetek a legkidolgozottabb formában Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra c. művének második kötetében találhatóak. Eötvös az állam létét szükségesnek, hatalmának korlátozását az állam létének és az állami feladatok (az egyének anyagi és szellemi javainak biztosítása) ellátásának veszélyeztetése nélkül megoldhatónak tartotta. A korszak liberális gondolkodóihoz hasonlóan arra a következtetésre jutott, hogy államot az egyéni szabadság érvényesülésének legfőbb elvét figyelembe véve kell megszervezni, s ez az elv csak akkor sérülhet, ha azt a mások jóléte és szabad fejlődése indokolja. Az államhatalom korlátozásának a hatalommegosztás elve mellett három módját emeli ki: a társadalmi tényezők közötti hatalommegosztást, amely a királyság, az arisztokrácia és a nép által alkotott plurális összetételű törvényhozásban nyilvánul meg, a hatalom gyakorlóinak felelősségre vonhatóságát, azaz államhatalom néptől való függését, és az államhatalom lehető legkisebb körre szorítását, amelyet az önkormányzatok és a kiterjedt egyesületi élet képes biztosítani. (Eötvös nézeteinek részletes elemzését lásd pl. Schlett István: Leviathan megfékezése In.: Az opportunizmus dicsérete Magvető Kiadó 199o. 2o4-227.o.) A liberálistól eltérő hatalomkoncepcióhoz vezetett a nacionalizmus egy nemzet, egy kormány, egy nép jelszava. A nemzeti hivatás beteljesítése, a nemzeti akarat érvényesítése, az egységes nemzetállam megteremtésének jelszavai és különösen az asszimilálandó kisebbségek feletti uralom programja centralizációt és hatalomkoncentrációt, az etatista erős állam szükségességét van hivatva legitimálni. Az állami omnipotencia szélsőséges esetei a totalitárius rendszerek, amelyek a társadalom autonómiájának tagadására épülnek, a demokratikus intézményekkel szemben a hierarchikus társadalmi rendet, fegyelmet megvalósító erős államot idealizálják.

5. Az állam gazdasági szerepvállalása

A hatalomminimalizálás-hatalomkoncentráció kérdéskörében külön fejezetet jelentenek az állam gazdasági szerepvállalásával kapcsolatos megfontolások. A klasszikus liberalizmus a cselekvési autonómiát biztosító tulajdont a szabadság legelemibb formájaként fogta fel, a szabadság előfeltételének a spontán társadalmi rendet eredményező szabad piacot tartotta. Az állam társadalmi jelenlétének minimalizálása jegyében a gazdasági "laissez faire laissez passer" elvét hirdetve csupán azt a feladatot szánta neki, hogy biztosítsa a kapitalista verseny keretfeltételeit. Amikor azonban a szabad versenyes kapitalizmus nyomán keletkező szociális feszültségek a liberalizmust ért támadások legfontosabb kiindulópontjai lettek, a liberálisok egy része úgy vélte, hogy a szociális kérdések politikai kérdésekké váltak és a semleges állam koncepciója nem tartható tovább. Az állami beavatkozás teoretikus alapjainak megteremtését az utilitaristáknak tulajdonítják, akik az állam legfőbb célját már nem az egyéni szabadság, hanem a " legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogságának" biztosításában jelölték meg. J. Bentham például már a törvényhozás feladatkörnek tekintette a szociális biztonság, a megélhetés, a jólét és az egyenlőség problémáit is. A szociálliberális irányzat tehát azzal, hogy az egyéni jólét biztosítását már nem kizárólag a magánszféra, az állampolgárok feladataként kezelte egy olyan aktív államot feltételezett, amelynek funkciói beöltéséhez új eszközökkel, szélesebb hatáskörrel kell rendelkezne a gazdasági szférában. A szociálliberalizmusban a klasszikus elv, mely szerint a szabadság garanciája a tulajdon akként módosult, hogy a magántulajdon elve nem abszolút és sérthetetlen, a jólét értéke korlátozhatja a szabadságot és módosíthatja az állami be nem avatkozás elvét. Az egyenlő esélyek gondolatának radikalizálása, a gazdasági értelemben vett egyenlőség központi értékként való kezelése a szocializmus programjában az állam határozott gazdasági szerepvállalását követeli meg. Az marxi tétel, mely szerint a magántulajdon az ember felszabadításának gátja, következésképp megszüntetendő, nemcsak tulajdonnak, mint a szabadság biztosítékának liberális elvét opponálja, de kivitelezése olyan állami hatalomkoncentrációt is feltételez, amely a gazdaságot a magánszférába utaló és annak autonómiáját biztosítani kívánó liberalizmus számára elfogadhatatlan.

A fejezetben bemutatott példák jelzik, hogy ebben a kontextusban az ideológiák olyan központi normák köré szerveződő nézetrendszerek, amelyek politikailag releváns problémákra fókuszálnak. E normák tartalmi jegyeinek függvényében adják meg válaszaikat azokra a politikai szféra működését meghatározó kérdésekre mint például hogy milyen intézmény vagy csoport van felhatalmazva arra, hogy szerepet játsszon a társadalmi folyamatok irányításában és hogy milyen feltételek mellett teheti ezt; mivel igazolható a hatalom, legyenek-e korlátai és ha igen milyenek, miként lehetséges egy rendszer legitimációjának a megteremtése; milyen kritériumok alapján lehet megítélni a konfliktusban álló értékeket, milyen technikákkal kell kezelni az érdekkonfliktusokat.

A klasszikus liberalizmus olyan értékei mint a szabadság és az egyenlőség, a hatalommegosztás és a jogállamiság, valamint a piacgazdaság elve, a kapitalizmus és a demokrácia többszörös struktúraváltását hozó XIX. és XX. századi történelmi fejlődés során a modern demokratikus politikai rendszerek alapértékeivé váltak. Ez lényegében

megteremtette a rendszerkonform politikai irányzatok közös eszmei platformját, azt a konszenzuális alapot, amely a politikai pluralizmus versengő viszonyai között a demokratikus stabilitás biztosítékát jelenti.

3/D A program dimenziója

cselekvéssel kapcsolatos hit és normarendszerek.

Értékeket kínálnak követésre

Realizálásuk érdekében megpróbálják ezeket speciális cselekvésmintákkal összekapcsolni

Társadalmi konfliktusok végigharcolásának eszközei.

Következésképp az ideológiák lényegi elemét a "mi a teendő" kérdésére adott válaszban, a program dimenziójában jelölik meg.

Az adott ideológia milyen társadalmi funkciót tölt be,

mi a szerepe a történelmi fejlődés menetében??????

irányulhat a status quo fenntartására,

irányulhat a status quo megváltoztatására.

progresszív-retrográd (mihez képest?)

programideológiák: a társadalmi törekvéseket és az általuk képviselt érdekeket a társadalmi politikai állapot lényeges megváltoztatásával vélik elérhetőnek, illetve kielégíthetőnek. A változtatás célozhatja a korábban megindult társadalmi politikai folyamatok módosítását, kiteljesítését csakúgy, mint azok visszafordítását is.

. Bennük a hangsúly a fennálló bírálatára, illegitimmé tételére és értelemszerűen a változtatáshoz szükséges lépések elkerülhetetlenségének alátámasztására kerül. A programideológiákban az elérendő végcél lehet utópikus jellegű, olyan amelynek az aktuális konkrét küzdelemmel szinte beláthatatlan kapcsolatban áll, mint amilyen volt például az osztály nélküli társadalom mítosza, amelynek vajmi kevés köze volt például a munkásság bérharcaihoz., de lehet konkrétabban kidolgozott is, mint az egyes modernizációs ideológiákra általában jellemző.

például a munkásmozgalom különböző ideológiái,

a totalitarizmusok igazolását végző ideológiák,

de a különféle modernizációs eszmerendszerek is

Az állapotideológiák ezzel szemben a fennálló létjogosultságát igazolják, ezért az affirmatív érvek dominanciája jellemzi őket, sokkal kevésbé polemikus jellegűek, gyakorlatiasabbak, agitatív elemeik pedig épp az esetleges változtatási szándékok leszerelését, a demobilizálást célozzák.

Míg a programideológiák általában magas színvonalú elméleti művekben keletkeznek és folyamatosan az elméleti publicisztikán keresztül popularizálódnak, addig az állapotideológiák csak ritkán kapnak ilyen szintű összefoglalást. Az állapotideológiák az egykori tan nyomán születő politikai gyakorlat eredményeiben, következményeiben, illetve a létrehozott intézményeket legitimáló politikai publicisztikában érhetők tetten.

A programideológiák által szükségesnek tartott változtatás természete szerint

reformistáknak: a fokozatosságot képviselő ideológiákat ,

radikálisaknak: t míg a gyors erőszakos változtatást tervezőket szokás nevezni. A radikális program szélsőséges esete a forradalom, amelynek célja nem pusztán egy politikai elitcsere, hanem a politikai szervezési elveinek új alapra helyezése, új intézmények kialakítása. A forradalmi és reformista politikai program eszközeinek különbségeit a legjobban a munkásmozgalom vezető irányzatának a századfordulón történt kettészakadása illusztrálja. A marxizmus forradalomelmélete a forradalmakat a változás szükségszerű, pozitív történelmi szerepet játszó eszközének tekintette, a proletariátus számára a hatalom megragadását csak forradalom útján tartotta megvalósíthatónak. A tradíciót a bolsevik pártok ideológiája folytatta, míg a munkásmozgalom másik nagy ága, a szociáldemokrácia reformistává válva a polgári politikai rendszerbe való integráción és a polgári demokrácia játékszabályainak felhasználásán keresztül, a választásokon való győzelem segítségével vélte elérhetőnek a munkásérdekek érvényesítését. A forradalmi program speciális eseteit jelentik a totalitarizmusok ideológiái, amelyek a gyökeres változást ígérnek nemcsak a politika szférájában, hanem a társadalom minden alrendszerében, s magába az életvilágba behatolva az ember átalakítására törekednek.

3/E A társadalmi bázis dimenziója

Minden ideológia partikuláris

A gondolkodási kategóriák eredetét a csoportviszonyokban kell keresni

Marxizmus: alap és felépítmény/lét és tudat/ a lét csoportmeghatározott, a tudatot a társadalmi struktúrában elfoglalt hely határozza meg, az osztályhelyzet kifejeződése

Tény, hogy bizonyos gondolkodási stílusok történetileg köthetők osztályokhoz, mint például a liberalizmus a polgársághoz, de számos modern ideológiai irányzat cáfolni is látszik a gazdasági determináltság tételét.

az ideológiák mögött fel kell tárni az érdekek konkrét struktúráját.

A gondolkodó osztályhelyzete

A gondolkodó melyik csoport érdekeit képviseli és fogalmazza meg

Kik a befogadók, a követők tábora

Kérdés, hogy egyesek miért hajlamosak szimpatizálni bizonyos eszmékkel, vagy mások miért azonosítják magukat olyan helyzetértékelésekkel, amelyek egy másik társadalmi csoport érdekeit (osztályhelyzetét) fejezik ki. Az sem szükségszerű, hogy egy-egy ideológia központi értékei azonosak legyenek annak a csoportnak az értékrendjével, amelyiknek az érdekeit megfogalmazza.

Nincs direkt kapcsolat

Max Weber szavaival vonzódásokról és választásokról beszélhetünk

Figyelembe kell még venni:

Szociokulturális szempontok: Nagy kulturális trendek, uralkodó eszmeáramlatok (szociáldarwinizmus, demokrácia) A mechanikus gondolkodás XVI. századi győzelme az organikus gondolkodás felett összefüggött az individualizmus térhódításával, a tudománynak a teológiáról és a filozófiáról való leválásával, de mindez nem lett volna lehetséges a kapitalizmus és a tőkés osztály fokozatos kialakulása a versengés éthoszának megjelenése, a gépek kéziszerszámok fölött aratott uralma nélkül, vagy például Darwin kiválasztódásról szóló elmélete sem születhetett volna meg a piaci versenyen alapuló gazdasági rend modellje nélkül.

Reálfaktorok: etnikai hovatartozás, nyelv, geopolitikai helyzet, más csoporthovatartozás az osztályhelyzeten túl

(Merton 77.o. és 83.o.)

A szociokulturális megközelítések legismertebb példája a Nyugat-európai fejlődési modell alapján felállított Lipset-Rokkan féle törésvonal-elmélet, amely a társadalmi politikai, ideológiai tagoltság forrását a modernizációs folyamat során jelentkező nagy társadalmi konfliktusok mentén keletkező tartós érdekellentétekben (város-vidék, munkaadó-munkavállaló, etnika, nyelvi, vallási) jelöli meg.

Magyarország esetében a politikai ideológiák szociokulturális bázisának alakulása több szempontból sajátos módon történt. A különbségek nemcsak egyszerűen a modernizáció megindulásának időbeli eltolódásából eredtek. Gondoljunk csak arra a köztudott tényre, hogy a reformkori magyar modernizátor elit nemesi származású volt, miközben a polgárság liberális ideológiájának jegyében alakította ki a polgári átalakulás programját. A kiegyezés után létrejövő polgári politikai rendszer meghatározó politikai erővonala az Ausztriához fűződő viszony kérdése, az u.n. közjogi törésvonal volt, amelynek mindkét oldalán egyaránt megtalálhatóak voltak a korabeli liberális és konzervatív értékeket vallók. A közjogi ellentét tehát ha teljesen nem is nyomta el, de egy időre háttérbe szorította azokat a konfliktusterületeket, amelyekre a nyugat-európai politikai struktúra szerveződött. A dualizmus második szakaszára a közjogi konfliktusok mellett - nem utolsó sorban az újkonzervatív hullám térnyerésével csak fokozatosan artikulálódhattak a város-vidék dichotómiára, a konzervatív-liberális életvilágból eredő felfogásbeli különbségekre és az etnikai törésvonalakra épülő ellentétek. Ezzel párhuzamosan a liberalizmus irányzatokra bomlása, a szocialista és demokratikus mozgalmak megerősödése is jelezte a magyar politikai rendszer átrendeződését, amelyre aztán a liberalizmus bukásával együtt az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása tett pontot.

Pars pro toto elve

Minden ideológia partikuláris, azaz a társadalmi csoportok egyikéhez, vagy néhányához kapcsolható, ugyanakkor mindegyik a totalitás igényével lép fel, a makrostrukturális egész érdekképviseletét hirdeti. A politikai ideológiák sorában leginkább univerzális igényekkel fellépő nacionalizmus az, amely felülemelkedni látszik a társadalmi tagoltságból eredő partikuláris érdekeken, értékeken és a legszélesebb közösségbe való integrációt kínálja követőinek. A nacionalista ideológia szerint az embereknek mielőtt valamely partikuláris csoporthoz tartoznának mindenekelőtt valamely nemzeti csoport tagjainak kell látniuk magukat, illetve annak érdekeit kell preferálniuk a partikuláris és makrostrukturális érdekek konfliktusa esetén. A nemzet tagjait közös érdekeken alapuló virtuális egységként kívánja megjeleníteni, amely csoporthoz tartozás kritériumait aktuális politikai céljai és értékei függvényében maga szabja meg. Hogy ez mennyire függhet a konkrét politikai kontextustól ezt jól példázza a reformkori magyar nacionalizmus Janus arcúsága is. Míg a Béccsel szemben autonómiaigényét érvényesíteni kívánó magyar reformátor elit kifelé az etnikai elvre hivatkozott és a magyar nemzetet államalkotó faktorként tételezve annak nemzetállamra való jogosultságával érvelt, addig az országon belül élő nemzetiségek felé a közigazgatási elvet érvényesítette, azaz a közös politikai keret, a magyar állam közigazgatási határait jelölte meg a nemzet csoporthatáraiként. A magyar nacionalizmus kezdetben egyértelműen befogadó jellege a századfordulóra részben elbizonytalanodik és irányzatokra bomlik a gazdasági modernizációban főszerepet játszó zsidóság nemzeti csoporttagságának meghatározása kapcsán. A kirekesztő jellegű értelmezések - miközben a szent-istváni birodalom fenntartásának imperatívusza által vezérelve a magyarországi nemzetiségekkel szemben általában nem fogalmaztak meg komoly fenntartásokat - megkísérelték megindokolni, hogy a zsidóság miért más, mint a többi Magyarországon élő etnikai csoport és kezdetben az ortodox a zsidóság asszimilálatlanságával, majd a beilleszkedni kívánó, magyar nyelvet és kultúrát magukénak vallók asszimilációjának őszintétlenségével, vagy később pedig fajelméleti alapra helyezkedve a zsidó faj asszimilálhatatlanságával kísérelték meg újrarendezni a korábban megvont nemzeti csoporthatárokat.